Nem cukrásznak, hanem motorszerelőnek készült a szentesi cukrász dinasztia alapítója, Füsti-Molnár Lajos. A benzingőzt lecserélte a finom süteményekre és az illatozó cukrászműhelyre. 45 évet töltött a pályán, mesélt a kezdetekről, a Bocskai utcai üzlet nyitásáról, a pesti beszerző körutakról, amikor Trabanttal jártak kakaóért és csokoládéért, és hogy krémesből nem tudtak eleget sütni. Most pedig unokái által a harmadik generáció is bekapcsolódott a családi vállalkozásba, így él tovább a tradíció.

Alapvetően nem cukrásznak készült. Hogy érzi, jó felé terelte a sors?

A csuda tudja. Mindig szerettem azt, amit csináltam. Ezt a szakmát is szívvel-lélekkel, szó szerint teljes odaadással csináltam. Így hozta az élet, így alakult a sorsom. Nagyapám egyszerű parasztember volt, de Rákosiék elvették a földjét, és kézi fűrészeléssel kereste a kenyerét öreg korára. Egy alkalommal Hegedűs Kálmán bácsinál fűrészelt, és mondta neki, hogy az unokájának problémái vannak. „Küldje be hozzánk, megnézzük, tetszik-e neki a cukrászműhely vagy sem.” Aztán a gimnázium első évében ott ragadtam. Öt napot jártunk iskolába, és egy napot műhelygyakorlaton voltunk, ki-ki a szakmája szerint. És valahogy nem volt idegen számomra, mert már otthon édesanyámnak is nyújtottam a levestésztát, hajszálvékonyra, olvasni lehetett rajta.

Hogyan vetődött fel a 70-es évek elején a saját vállalkozás elindításának a gondolata?

Először eszembe se jutott. A Petőfiben dolgoztam, utána a mindszenti ÁFÉSZ cukrászműhelyében, ott ismertem meg a nejemet is. Ha visszagondolok azokra az állapotokra, valami tragédia volt a felszereltség és az eszközök is. A maiak el se tudják képzelni. Aztán fölszámolták a műhelyt, és a fábiánsebestyéni  ÁFÉSZ-hoz kerültem, én vásároltam meg minden eszközt az utolsó késig, ott dolgoztunk 3 évig. 1971-ben hazajöttünk a Szentes és Vidéke ÁFÉSZ-hoz, onnan elküldtek egy fejtágítóra. Pesten, a Béke Szállóban megismerkedtem egy kaposvári fiúval, és mondta, hogy felszámoltak egy cukrász üzemet Kaposvár mellett, sok minden van eladó, ha érdekel. Akkor jött a gondolat, hogy mi volna, ha a saját lábamra állnék. Hozzáteszem, hogy 1971-ben megcsináltam a cukrász mestervizsgát. A Bocskai utcai családi házunkban lévő 6×5-ös kamrát kipakoltuk, a nyitott verandát beüvegeztük, és az lett a műhelyem, a kamra pedig az üzlet. 1972. április 2-án nyitottam, félve, mert akkor a homlokunkon-hátunkon viseltük a maszek szót. Aztán hamar megismertek bennünket, és sikeresek lettünk.

Mi volt a siker titka? Finom süteményeket kellett sütni?

Akkor nem úgy volt, hogy idejött a teherautó, és berakták az árut a polcra, hanem minden hétfőn Pestre mentünk fel vásárolni még a régi 5-ös úton, Trabanttal. Helyben megvettük a lisztet, a cukrot, de a kakaó, a csokoládé, az adalékanyagok, amik szükségesek a szakmához, azok csak Pesten voltak elérhetőek. Így indultunk. Ha kitaláltam valamilyen süteményt, nem kóstoltam meg, a kedves vendéggel vagy a családdal kóstoltattam. Nem voltam soha édesszájú, ma se vagyok annyira oda érte, de valahogy mindig megtetszett a vevőknek, ők voltak a nagy ítészek. A mai napig nem tudnék meglenni mérleg nélkül. Ezt még Hegedűs Kálmán bácsi belénk verte, hogy mérni, mérni, mérni! Nem lehet, hogy tegyek hozzá még egy marékkal. Itt pontos receptúra van, azt be kell tartani, mert akkor adja azt, amit elvárunk tőle

Milyen receptek alapján dolgozott?

Nagyon sokat mentem különböző szakmai találkozókra. Később már a rendszererváltás után, amikor megnyíltak a határok, Olaszországba jártunk. A mai napig rengeteg olasz adalékanyag van forgalomban. Egymástól is nagyon sokat tudtunk tanulni, és igaz az a mondás, hogy a legügyetlenebb tanulótól is el lehet lesni valami mozdulatot. A magyar ember arról híres, hogy már a szemivel lop.

Mit tudnak az olaszok?

Semmivel nem tudnak többet, mint mi, csak azt hittük. Jól tálalták, és eladták a világnak, híres a fagylaltjuk, a kávéjuk és a pizzájuk. Sokat jártam Soltvadkertre Szervánszky Laci barátomhoz, sajnos már őt is eltemettük. Alig él egy-két olyan kolléga, akivel együtt voltunk tanulók, vagy együtt dolgoztunk.

Hogyan bővült és terjeszkedett az egyszemélyes vállalkozás, voltak-e tanulói, és mikor kapcsolódtak be a fiai?

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy megvettem az anyagot, megcsináltam, és eladtam, egymagam. Azt hiszem ezzel elmondtam mindent, hogy milyen volt az életünk. 1973-ban megszületett Lajos fiam, akkor ő is kivette a nejemet a munkából. 1976-ban a városrendezési tervben az egész utcarészt kisajátították, és lebontották. El se tudtam képzelni, hogy hová menjek. Éppen annyi pénzt kaptunk, hogy megvegyük ezt a lakást, ami Bezerényi doktor úréké volt. A fiúk legénylakásnak használták, ide hordták a lányokat. Hátul csináltam egy kis műhelyt, de el voltam keseredve. Nem reménykedtem, hogy itt ez meg fog élni. A kezdeti időszakban az óvoda helyén még kertészet volt. Aztán itt is egyedül csináltam mindent.

Hétvégén sem lehetett leállni, hiszen akkor jött a legtöbb vendég. Hétfő hajnaltól vasárnap estig dolgozott?

Igen, ezért nincsenek barátaink. Az emberek általában a hétvégén értek rá, és hívtak minket is, de nem tudtunk menni, ilyenkor volt egy kis élet, nagyobb a forgalom. A baráti társaságból kimaradtunk. Hétfőn, kedden zárva voltunk, hétfőn Pest, kedden viszont kiszorítottunk egy kis időt a családnak. István fiam is megszületett, és a nyári időszakban elmentünk a gyerekekkel kirándulni, Gyulára, ide-oda. Ennyi jutott belőlem a gyerekeimnek, az a heti egy nap. Aztán jött egy tanuló, és attól kezdve jöttem rá, hogy más is tudja csinálni, amit én, és nem kell mindent a vállamra venni. Úgy kezdtünk egy kicsit fejlődni, akkor már ketten-hárman dolgoztunk. Azok a korábbi évek most bosszulják meg magukat, a nehéz fizikai munka és a sok topogás leginkább a lábakat teszi tönkre.

Mi volt a kedvenc, miből nem lehetett eleget sütni?

Akkor kezdett bővülni a lakótelep, épültek a magánházak, az iskola helyén az ABC, és szépen-lassan kialakult a kertváros. Itt voltam, útba estem, megszoktak és megszerettek az emberek. Szinte mindegy volt, hogy mit csináltam. Akkor csak szombat-vasárnapra tudtam tortát vállalni, mert magamnak kellett beosztanom a munkákat. Az szoktam mondani itt a gyerekeknek, hogy annak idején, amíg egyedül dolgoztam, a krémesnek az ötszörösét adtuk el egy hétvégén, mint most. Természetesen ezt más kompenzálja. Nagyon sok időmbe, energiámba és kitartásomba került, amíg hozzászoktattam a vendégeket, hogy ne a vastag krémes tortákat egyék, hanem a könnyebb tejszíneset. Aztán lassan ráálltak az emberek, meg gondolom, a koleszterin problémák is közrejátszottak.

Lajos bácsi mennyire aktív? Kikérik a véleményét, kell még mentorálni, vagy már régen önállóak a fiai?

Lali fiam teljesen önálló, nem is avatkozom bele, az az ő üzlete, úgy csinálja, ahogy akarja. Istvánnal vagyunk itt ketten, vele megbeszéljük a dolgokat. Nincs alá-fölérendeltség. Bejövök minden nap, szétnézek, kell-e valami, esetleg friss gyümölcsért elmenni vagy a bankba.

Gondolom, nagy büszkeség, hogy a fiai és már az unokái is továbbviszik a szakmát és a nevet.

Igen, a nagy fiam csinálja a Szent Koronát, ott dolgozik a fia is, az unokám. Itt a Kiss Zsigmond utcában pedig a másodszülött gyermekem, István. És most kezd beállni a csatasorba az egyik unokám, de úgy sejtem, hogy idővel majd mind a kettő.

Palicska Irén

Kapcsolatfelvétel

Ha éppen nem vagyunk elérhetők, küldjön e-mailt!