Az építészet világa, olvasható az Autark Kft. honlapján. A szentesi cég 1990-ben alakult, amely a környék egyik legnagyobb építési vállalkozásává vált. A kezdeti útépítés után magas-és mélyépítés, majd az építőanyag-kereskedelem vált a fő profiljává. A cég alapítóját és vezetőjét, Kozma Andrást kérdeztük a kezdetekről, a megragadott lehetőségekről, sikerekről, kudarcokról és túlélésről.
– Mi jellemezte az építőipart 1990-ban? Arról lehetett olvasni, hogy akkoriban visszaesett ez az iparág. Miért gondolta mégis jó ötletnek elindítani a vállalkozást?
„Az első tehergépkocsit 100 000 forintért vásároltam, kölcsönből.”
– A rendszerváltással hatalmas lehetőség nyílt. Magam is a régi, szocialista gazdaságban nőttem fel, géplakatos inasként kezdtem, majd középfokú gépészeti szakközépiskolát végeztem. Gépészet vonalon tevékenykedtem középvezetőként a derekegyházi állami gazdaságban. Itt döntöttem el, hogy önálló megélhetést szeretnék. Vállalkozó lettem, pontosabban gebines teherfuvarozó. Ez egyfajta szabad elven működő vállalkozás volt a Felszabadulás TSZ keretein belül. Az első tehergépkocsit 100 000 forintért vásároltam, kölcsönből. Az öreg IFA javításával töltöttem az első három hónapot, mire elkezdhettem a teherfuvarozást. Elsősorban beszállításokkal foglalkoztam építőipari cégeknél. Éjjel-nappal a Hódút Kft-nek szállítottuk az útépítő anyagokat.
„Az számított pihenő munkanapnak, amikor csak két kanyart tettünk meg Dunaújvárosig és vissza, IFÁ-val.”
– Hogyan növekedett a cég, miként változott a profil?
– A megkeresett pénzből mindig új, jobb teherautókat vettem. A keletiek Skoda MTS24-re biztosan emlékeznek az olvasók, azután az újabb változat, a TATRA következett. Törtettünk előre. Célként tűztem ki, hogy kényelmesebben és biztonságosabban dolgozhassunk, ekkor lettek már munkatársaim is. Megvettem a jelenlegi telephelyet, amely a Kozma András teherfuvarozó cég tulajdona lett 1985-ben. A telephelyalap a Zsoldos téglagyár kubikgödreként funkcionált nádassal és vadkacsákkal. Annyi használható terület viszont volt, hogy fóliabordából összeraktam egy műhelynek való sátrat, ahol saját kezűleg karbantartottam az autóimat, majd épült a csarnok. A fuvarozócég mellé alapítottam egy kft.-t, amivel útalapokat, lakossági utakat kezdtünk építeni a rendszerváltás után. Ehhez minden eszközt és humán erőforrást megteremtettem, dolgoztam útépítőkkel, mérnökökkel, gépkezelőkkel. Más volt a helyzet a munkaerőpiacon, mint most. Sokan felszabadultak a rendszerváltás után, akik munkát kerestek. Szentes mellett, Nagylakon, Makón is dolgoztunk, egészen Békéscsabáig. Az útépítő technológiában is jött a fordulat. A STRABAG-gal nem voltam versenyképes, és elérkezett az váltás ideje. A kiutat a betongyártás jelentette. Bár emlékszem olyanokra, akikkel együtt kezdtük, ma már autópályákat építenek.
– Ezt bánja?
– Nem, szó sincs róla. Elégedett vagyok azzal, amit elértem. Egyszerűen éltem, a pénzt mindig visszaforgattam a vállalkozásba, ennek pedig a családi életem itta meg a levét. Tudom, a munkamániát nehéz elviselni, de ezen sajnos ma sem tudok változtatni.
„Nekünk a használt német, osztrák gépek is kincsnek számítottak.”
– A betonelemek gyártása következett?
– A betonból elkezdtem betonelemeket gyártani, rázóasztalon, kézi módszerekkel. Nehéz munka volt, ezért automata gépekre volt szükség. A beton folyékony kő, amelynek száz évig élni kell. A jó minőségű beton mellett elengedhetetlen volt a modern technológia. Nekünk a használt német, osztrák gépek is kincsnek számítottak. Emlékszem, amikor a fiatal gárdából álló cég, amely Pest melletti kavicsbányákat vásárolt, meghallotta, hogy én is betonelemet gyártok. Lejöttek szétnézni. Láthatták, hogy nem a legerősebb konkurenciához jöttek háztűznézőbe. Mondtam is nekik, vályogot verek kézzel hozzátok képest. Ma már nem gyártok betonelemeket. A gépeim elavultak és a szakemberek is elvesztek.
– Változtak a tulajdonosi színterek. Hogyan hatott a privatizáció a vállalkozásra?
– Nem erősítette a magyar érdekű kisvállalkozókat. Visszatekintve ez arról szólt, hogy az érdekeltek felvásárolták a stratégiai jelentőséggel bíró ágazatok nagy részét. Meg lehet nézni, mi lett belőlük. Azóta is az ő kezükben van az építőipari alapanyagellátás, ami a legkényesebb egy ország számára. Ezt nem lehetett megelőzni. Nyilvánvalóan a nagy részüket le is építették és újakat telepítettek. Sajnos magyar érdekeltségek nem tudtak létrejönni ezen a téren. A beton adalékanyagokhoz is nehéz hozzájutni, mert az itthoni érdekeltégeket lekötötték az állami beruházások.
– Mit tart a legfontosabbnak az üzleti életben?
– A megfelelő kapcsolatrendszert, de visszagondolva, sajnos gyengén kezeltem. Nem volt mellettem olyan ember, aki ezt vitte volna. Nem is egy mérnök, vezető került ki a cégemből, aki kapcsolatokat teremtett, de távozáskor vitték magukkal a partnereket, volt, hogy munkatársakat is. Többször kellett már felállnom. Látnom kellett volna, hogy alkalmazottként nem tudnak velem harcolni az építőiparban, hogyan is vállalnának komoly felelősséget a döntésekért? Mégsem hibáztatom azokat az embereket, amiért jobban akartak élni, mint amit a havi fizetés biztosítani tud.
– Sok kockázatot vállalt az évek alatt?
– A beruházásokat csakis banki hitelekből tudtam megvalósítani, amelyeket vissza kell fizetni. Enélkül egy magyar vállalkozó nem tud talpon maradni. Előrébb kell látnom, gondolkodnom, kellő időben, kellő távolságra. Csak így létezhetünk. Magasépítéssel mentünk tovább, jó minőségű gépekkel, hozzáértő emberekkel, mellette fejlesztettem a telephelyeket. Amikor nagyok voltunk az építőiparban 100 millió alatti beruházásunk nem is nagyon volt. Minden tevékenységünk értékhozzáadással történik, ez az alapja a cég működésének.
– Mire számíthat az építőipar 2024-ben?
– Még ma is újra kell gombolnom a kabátot. Felerősítettem az építőanyag forgalmazásom, létrehoztam a központi barkácsáruházat, mellé vettem a mindszenti tüzépet, valamint a Szalai utcai tüzép is működik. Ezek a cseppek tartanak el minket, mert csak csepegtetnek. Míg a magasépítéssel elértem az évi kétmilliárdos árbevételt, ma a fennmaradás a fő cél. Nem látok most olyan utat, amire rá lehetne lépni, kül-és belpolitikai, gazdasági bizonytalanság jellemzi az országot. A fizetőképesség mutatja meg, nincsenek beruházások, építőipari fejlesztések, pedig ennek kell megindulni ahhoz, hogy a gazdaság jobb legyen. A kis lehetőségeket kell ma jól kihasználni, de sajnos tervezni nem lehet. Várni kell. A csodára. Ilyen recesszió megtapasztalásakor abban gondolkozhatunk, hogy 100-200 kilométerrel messzebb kell menni munkát vállalni, a beruházások nem mozdulnak a környéken. Aki ezt az évet kibírja talpon, az mindenképp életképes marad. Szerencsére jó munkatársakkal vagyok körülvéve. Bár a fluktuáció engem sem kerül el. Ma hiányzik az erkölcs, a hit, a hűség és a munkaszeretet. Ami a fontos, kitartás, egészség és a béke. A többit megoldjuk. (x)
