A szabad királyi városokban már a középkor folyamán létrejöttek az első sütő céhek. Ezzel szemben a mezővárosok és falvak lakossága még hosszú ideig önellátó életmódot folytatott. Igaz volt ez Szentesre is, ahol a legrégibb írott források a jó gazdasszony munkájaként mutatják be a kenyérsütés feladatát. Aki nem tudott sütni, az háztól vásárolta, vagy a piacon a kofánál vette a kenyeret. A lakosság számának növekedése és a polgárosodás azonban szükségessé tette a hivatásos sütőmesterek megjelenését.
A 19. század második feléből számos helybéli pékmester neve maradt fenn. Többségük az izraelita felekezethez tartozott: Pollák Lázár, Deutsch Mór, Rauer Soma, Bauer Ádám. De tudunk Berényi Gábor, Döme Albert és Katona Ferenc nevű mesterekről is. Eszközeik sokat elárulnak munkájukról. Hatalmas, 2-4 méter hosszú, 70 cm széles, 40 cm mélységű dagasztókádban dagasztották a tésztát, és 6-8 négyzetméter alapterületű, fával fűtött kemencében sütötték a kenyeret. Napi átlagban 14-16 órát töltöttek a műhelyben. Jövedelmük jelentős része a kenyér és egyéb pékáruk előállításából származott, valamint hozott tészták süttetését is vállalták. Ám a korabeli sütőmesterek szellemes mondása szerint „a pék ebből meg nem él, ha egyéb sütnivalója nincsen.” Ezért saját termékeik forgalmazásával is foglalkoztak, mellette a lisztfélék és zsemlemorzsák eladásából, ill. az inasoktatásból is jelentkezett némi bevételük. A higiéniai viszonyokra is ügyelniük kellett. A korabeli jelentések szerint a szentesi orvosok rendszeresen ellenőrizték a pékműhelyek és a “kenyeres boltok” tisztaságát, valamint az alkalmazottak egészségi állapotát.
Az első olyan személy, akiről részletesebb írott források is szólnak: Reichenbach Jakab. A század utolsó harmadának legismertebb helyi pékmestere 1873-ban kezdte működését Szentesen. Igencsak kalandos úton érkezett ide. A bácsalmási származású sütő-segéd a kecskeméti vásárról tartott Szegedre munkát keresni, ám útközben betyárokkal gyűlt meg a baja. Szerencséjére fegyveres segítői akadtak, így sikerült ártalmatlanítani a haramiákat, akiket megkötözve szállítottak be a közeli Szentesre. Reichenbachnak annyira megtetszett a város, hogy eldöntötte, itt telepszik le. A Betlehem utcában (ma Bocskai utca), a Rákóczi utcai üzletében, de máshol is árusította termékeit. Modern kereskedőnek számított, amennyiben kihordó fiúkat alkalmazva, házhoz szállítást is vállalt. Bár a választék akkoriban nem volt olyan széles, mint manapság, azért szegényesnek sem mondható. Leginkább fehér és barna kenyeret, kuglófot, lángost, zsemlét, vajas kiflit és barheszt (hagyományos zsidó kalács) sütött. A század legvégén a kenyér kilója 10 krajcár körül mozgott, 6-7 krajcárért adott hat vajas kiflit, “rendes vevőinek” pedig hó végén egy ingyen vajas kaláccsal kedveskedett. Viszonyításként érdemes megjegyezni, hogy idénymunkák alkalmával egy napszámos férfi napi bére 80 és 160 krajcár között volt.
Vágvölgyi Zoltán
Cikkünk folytatását a Szentesi Élet 2024/1-2. számában olvashatják.
