Legutóbb a járvány előtt, február 29-én, az Übü, a király című abszurd drámában játszott Farkas László Róbert Szegeden, a REÖK-palota Stúdiószínpadán. Most ismét felkérést kapott Herczeg Tamástól, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójától – ahogy ő fogalmazott – a játékok történetének talán legfontosabb előadására. Július 24-én mutatták be a Dóm téren az Akárki című darabot, mely immár 100 éve a Salzburgi Ünnepi játékok nyitóelőadása is egyben.
A Koszta József Múzeum igazgatójától egyáltalán nem áll távol a színház világa, hiszen nem csak történész és muzeológiával foglalkozik, de színész is, a Békéscsabai Jókai Színház alapítványi főiskoláján végzett, és a Színművészeti Egyetemen is dolgozott. Még középiskolásként rendszeresen statisztált a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ott ismerte meg Herczeg Tamást, a jelenlegi szabadtéri igazgatóját, aki akkor rendezőasszisztens volt. Az utóbbi években nem volt állandó társulati tag, de vállalt filmet, tv sorozatot, szinkront és rádiózott is.
– Miért nevezte Herczeg Tamás a játékok eddigi történetének talán legfontosabb előadásának az Akárkit?
– Azt gondolom, hogy az igazgató úr megfogalmazásában arra gondolhatott, hogy egy középkori moralitásjátékot színpadra vinni művészeti és erkölcsi értelemben ünnep, ma, 2020-ban úgy, hogy szórakoztató, és a darab minden mondata érvényes a mában. Tényleg Ünnep, nagy kezdőbetűvel, amely ráadásul Salzburgban minden évben az ünnepi játékok nyitóelőadása. 1931 óta, a szegedi csillagos színpad születése óta nem volt még repertoáron az ország legnagyobb szabadtéri színpadán. Most, a 90. évadban, Szegeden sikerült ez a kísérlet, amely Bodolay Géza rendezésében egy kiforrott, felnőtteknek, fiataloknak, időseknek egyaránt üzenettel bíró, kulturális csemege. Ha jól tudom, innentől minden évben színpadra fogjuk állítani ezt a remekművet. Minden év májusában játszani fogjuk, a Szeged Napja programsorozat nyitányaként a Dóm téren.
– Milyen volt részt venni a darabban, együtt játszani olyan Kossuth-díjas művészekkel, mint Hegedűs D. Géza és Zsótér Sándor? Gondolom, ilyen emberektől csak tanulni lehet.
– Húsz éve játszom profi színházi emberként, amely tény csak arra jogosítvány, hogy az embernek van valamiféle fogalma az emberábrázolásról, és saját hangján képes megszólalni a közönség előtt. Kár lenne tagadni, hogy sokkoló volt két Kossuth-díjassal próbálni. A kulisszák mögötti beszélgetések alkalmával ezt be is vallottam Hegedűs D. Gézának, aki egyébként a közeljövőben Szentesre érkezik, és megtekinti a készülőben lévő Őze Lajos Emlékházunkat. A tanár úr, aki egyébként évtizedek óta osztályvezető tanár a Színművészeti Egyetemen, kajánul mosolygott rám, megveregette a vállam, majd elmesélte, mennyire remegett a lába, mikor együtt szinkronizált fiatal vígszínházi színészként Latinovits Zoltánnal. Megnyugodtam. Ezek szerint teljesen normális és egészséges, ha az ember a tisztelet által, egy bálvány-bőlény színésztől berezel. Elmondása szerint megugrottam a lécet, gratulált nekem a premier után. Büszke vagyok arra, hogy megálltam a helyem ilyen alkotók között is, egy olyan hatalmas színpadon, mint a Dóm színpada.
– Hogyan fogadta a közönség, a szakma és a kritika az előadást, ami – tegyük hozzá – egyáltalán nem szokványos a szabadtéri történetében? Nem nagyszínpadi előadás, minimális kellékkel és díszlettel operált.
– A darab valóban minimál szcenikával került a színpadra, de a látvány, a hang, a zenei bejátszások és persze az erős monológok egyáltalán nem igényelték a bőséges „cikornyákat”. Sajnos ma nagyon sok embernek a színház egyenértékű a hangos kiabálással és a harsány díszlettel a színpadon. Nem véletlenül tarolnak a musical teátrumok a fővárosban. Ezt tiszteletben tartom. De pontosan az Akárki című szegedi előadás tökéletes bizonyítvány arra, hogy a néző nem együgyű és nem buta. A jól közölt, pontosan megfogalmazott gondolatok lejutnak a nézőtérre. Érzéseim szerint – amit érzékelni lehetett a nézőtérről fenn a színpadon – nagyon szerette a közönség az előadást. Ahol elgondolkodtató monológok voltak, vágni lehetett a csöndet. Ahol poén volt, rejtett üzenet, ott pedig harsányan kacagtak. Igazi, igényes színházi élményt tudott adni ez a darab. A szakma fogadtatását pedig ellenőrizni lehet a kritikákból, amelyeket el lehet olvasni az interneten. Ezeket hadd ne én mondjam el. Álságos lenne dicsérni magam és a kollégáim.
– Megérkezett-e már a következő felkérés? Hol és miben láthatja legközelebb a közönség?
– A következő szerepem Torma Gedeon, az Abigél című darabban, amelyet Pozsgai Zsolt állított színpadra. Ezt a Szegedi Víziszínpadon játsszuk most szeptember közepén. Utána pedig egy újabb kihívás vár. Őze Áronnál fogok játszani a dunaújvárosi színházban. A „Ködszurkálókban” vállalok szerepet, amely dráma Latinovits Zoltán és Őze Lajos szakmai kapcsolatáról szól. Ruttkai Éva és Szendrő József is megjelenik majd a játék során, megidézzük őket. Kíváncsian várom a próbákat.
– A színpadot vehetjük kiruccanásnak, vagy esetleg valamikor felcserélné a múzeumigazgatói feladatokat a színház világára?
– A színház és a múzeum kiválóan megfér egymás mellett. Nem kell választanom, hiszen most is ezt a kettősséget élem nap, mint nap. Érdekesség, hogy az Akárki című darab rendezője, Bodolay Géza barátom pontosan ugyanebben a helyzetben van, mint jómagam. A színházi munkái mellett az Országos Színházi Intézet és Múzeum igazgatója. Tehát nem kell cserélnem. Jó ez így együtt, működik!
Vélemények, kritikák az előadásról: 
“Katartikus, felejthetetlen színészi alakítások. Örülhet, aki részese lehet ennek az élménynek! Gratulálok a rendezőnek, Bodolay Gézának, színészeknek, jelmez tervezőnek, producernek, egyszóval mindenkinek.” – Dusha Béla fotóművész
„Azt viszont egyelőre nem tudom pontosan körülírni, mi az a jóleső érzés, ami az Öt érzék alakjában is megjelenő, testes Farkas László Róbert megnyilvánulásai során elkapja az embert, de van az alakításaiban valami azonnal ható, szkeptikus humor és joviális épeszűség. Képes betölteni az embernyi aranytéglát, és lazán viseli az érzékek jeleivel telerajzolt, fehér otthonkaszerűséget is. Ő egyébként történész és muzeológus, a szentesi Koszta József Múzeum igazgatója.” Gabnai Katalin színműíró, kritikus
Palicska Irén
Fotó: Dusha Béla
