Nyolc évesen lépett be először a szentesi zeneiskola ajtaján, ma pedig már az intézmény pedagógusaként és számos más szerepkörben viszi előre a kultúra lángját. Tanítványait arra ösztökéli, hogy merjenek alkotni, zenéljenek bátran és a legfontosabb: szívből. A Zene Ünnepe alkalmából e heti Szentesi Hősünk Pintér Borbála, a Szentesi Lajtha László Alapfokú Művészeti Iskola intézményvezető helyettese, fagott és szaxofontanára, az iskola alapítványának és a Szentesi Zenebarátok Egyesületének elnöke, Szentes Város Fúvószenekarának tagja.
– Számos fronton tevékeny résztvevője vagy Szentes zenei életének. Meglepnél, ha azt mondanád, hogy nem erre a pályára készültél.
– Pedig nem – mosolyodik el. – Az érettségi után orvos szerettem volna lenni. Persze a zenei képzés gyermekkorom óta jelen van az életemben. Második osztályos lehettem, amikor a zeneiskola diákja lettem. Édesanyám a Bárdos Lajos Vegyeskar alapító tagja, és 10 évig volt János bácsi (Nagy János) növendéke. Nagybátyám is elvégezte a konzervatóriumot, szóval mindig fontos szerepet töltött be a családunk életében a zene, így elvárás volt az is, hogy zenei érettségit tegyek. Ezt követően már én dönthettem el, milyen úton folytatom az életem. Így jött az orvosi pálya ötlete.
– A sors azonban gyorsan visszaterelt a zene útjára…
– A főiskola szépen átírta a forgatókönyvet. Egy máig meghatározó pontjára kerültem az életemnek, bekerültem a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház zenekarába és egy szóval le tudom írni azt az érzést, amit akkor éreztem: szerelem. Szegeden végeztem a konzit, később ugyanitt diplomáztam, először 2000-ben, majd 2005-ben, 2015-ben pedig Debrecenben.
– Ez a bizonyos szerelem volt az iránytű? Mondhatjuk, hogy a színház által lettél zenész?
– Abszolút. Nagyon sokféle zenei stílust kedvelek. A rockzene például a szívem csücske, de minden igényes stílust meghallgatok. Általában az aktuális hangulatom határozza meg azt, hogy épp mit. A színház, a musicalek világa azonban a legnagyobb hatást gyakorolta rám zenészként. Kecskemétre kerülésem után döntöttem el, hogy én ezt szeretném csinálni. Nem titok, hogy életem végéig szerettem volna ezt az utat járni, és az sem titok, hogy tudatosan döntöttem úgy, hogy abbahagyom, mert a színházi élet mellett nagyon nehéz családot építeni. Nem mondom azt, hogy lehetetlen, de mégsem töltheted az estéd, a hétvégéid a szeretteiddel, én pedig nem szerettem volna ekkora áldozatot hozni.
– Mikor és hogyan indultál el a tanári pályán?
– A főiskola első napjaiban, a színházi munkával egyidőben keresett meg Mihály Béla, aki az egyik magániskolájába keresett tanárt. Ott kezdtem a tanítást, és nem sokkal később az én fagott tanárom, a betegeskedő Szalai Gyuri bácsi helyére kerültem ide a Lajthába. Az ő helyettesítésére kért fel János bácsi, (Nagy János) az iskola akkori igazgatója. Gyuri bácsi azonban nem jött már vissza tanítani, így maradtam én a helyén.
– Eredetileg fagottos vagy. Különleges hangszer, hogyan találtatok egymásra?
– Teljesen véletlenül. Mint mindenki, én is furulyával kezdtem, de utána hangszert kellett választani. Gyuri bácsi szerelmes volt az oboába, mindenkiből oboistát akart faragni, természetesen belőlem is. Két-három évet játszottam is a hangszeren, ám egy nyáron hangszerészhez került, és valamilyen okból kifolyólag a szeptemberi tanévkezdésig nem ért vissza az iskolába. Gyuri bácsi kényszerhelyzetbe került, és azt mondta, hogy amíg nincs itt az oboa, addig fújjam ezt… és a kezembe adott egy fagottot. Gyakorlatilag az első óra után mondtam, hogy nekem ne adjanak mást a kezembe. Sokkal izgalmasabb volt, szinte azonnal megtetszett, eszembe sem jutott, hogy leváltsam.
– Később a szaxofon is belépett a képbe…
– Ez egy óriási szerelem már hosszú évek óta. Amikor elkezdtem tanulni még nem volt szaxofon oktatás. Mihály Béla, klarinét tanárként oktathatott volna engem szaxofonon, ám azt tudni kell, hogy ez egy nagyon újkeletű dolog. Akkoriban nem volt hangszerünk, és a szaxofon oktatás is gyerekcipőben járt Magyarországon. A főiskolai képzés is nagyon későn indult be, én 2015-ben szereztem meg a diplomám. De a mai napig nagyon kevés szaxofon
tanár van.
– Zenetanárként mit próbálsz átadni a tanítványaidnak?
– Számomra az a fontos, hogy kreativitásra és bátorságra neveljem őket. Azt gondolom, hogy nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy az ember a kezébe vegyen egy hangszert és megvalósítsa azon a zenei elképzeléseit. Ez egyébként a felnőtteknek sokkal nehezebb, mint a gyerekeknek. Mindezek mellett próbálom az igényes zene felé terelni őket, hogy egyaránt megértsék
a komoly és könnyűzenét is.
– A felnőttek hangszeres oktatására még visszakanyarodnék. Mennyire népszerű manapság, hogy felnőtt korban kezd zenét tanulni valaki, illetve miért nehezebb az ő képzésük?
– Ritkaság számba megy, hogy felnőttek jelentkeznek zenét tanulni, de vannak régi-új tanulóim és vannak olyanok is, akik a nulláról kezdik. Elképesztő kitartásuk van és hihetetlenül okosan állnak hozzá az egészhez. Emiatt azonban nagyon nehéz is oktatni őket, mert amíg egy gyerkőcnek megmutatok valamit, és addig gyakoroljuk azt, míg rá nem érez a dologra, addig a felnőttek esetében ez egy kicsit máshogy zajlik. Ők folyamatosan a dolog miértjére szeretnének rájönni – mert ugye mindennek oka van – és amíg ezt az okot meg nem találják, addig nem tudnak felszabadultan játszani.
– A zene évszázadok óta jelen van a hétköznapjainkban, de mit jelent számodra?
– Úgy hiszem, hogy mindent. A születésünktől fogva a halálunkig körülöttünk van, az életünk része akár szeretjük, akár nem, akár hallgatjuk, akár nem, akár érdekel bennünket, akár nem. Jelen van. Zenészként gyakorolni egyszerre jelent kihívást és örömöt. Nyilván azért gyakorlom, mert nem tudok valamit, ez jelenti a kihívást, ám ezzel szemben ott van az alkotás öröme. Alkotni mindig nagyon jó dolog, egy hangszeren új dallamokat megtanulni pedig egyenesen felemelő érzés.
Teljesen más dolog azonban hallgatni a zenét. Sajnos nagyon kevés koncertre jutok el manapság, mint néző, és ezen szeretnék is változtatni a jövőben, hiszen annak is meg van a maga varázsa, amikor a színpaddal állsz szemben, nem pedig a közönséggel…
Sebők Tamás
fotók: Vecseri Ferenc
