A Honvédelem Napja alkalmából a Magyar Honvédség parancsnoka az Év Katonája Kitüntető Címet adományozta a műszaki szakma területén Brezovai Zoltán Béla főtörzsőrmesternek a Magyar Honvédség érdekében végzett példamutató szolgálatteljesítése, valamint a tárgyévben nyújtott kiemelkedő teljesítménye elismeréseként. A Magyar Honvédség 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred, Építésvezető Főnökségének altisztjével hivatásról, kihívásokról, az iraki és afganisztáni misszióról, valamint saját jótékonysági egyesületéről is beszélgettünk.

A főtörzsőrmester két évvel ezelőtt került ebbe a beosztásba, amely a Magyar Honvédségen belül az egyetlen. – Ennek az a hátránya, hogy soha nem tudtam viszonyítani magam senkihez, hogy jobban csinálom vagy rosszabbul, de kifogtam a honvédség legjobb tisztjét, Polónyi Tibor őrnagyot, ő a közvetlen főnököm. Fölhívhatom este kilenc órakor is, pedig három gyermeke van, és mindenben segít, meghallgat, tanácsot ad – kezdte a beszélgetést e heti Szentesi Hősünk. Majd mesélt azokról a feladatokról, amelyekben mindig megtalálta a kihívást. A műszaki ezred különböző építési munkákat végez a Magyar Honvédségen belül, utat, hidat, parkolót építenek, ezt az Építésvezető Főnökség koordinálja. Elkészítik a terveket, majd részt vesznek a kivitelezésében, irányítják a munkát a helyszínen. Brezovai Zoltán Béla főtörzsőrmester 2002-ben került az akkori műszaki dandárhoz, a mai ezredhez, Szentesre. – Hétfőn szereltem fel, és kedden már a Tisza-parton hidat építettem. Emlékezetes nap volt, mert mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Előtte Szolnokon szolgáltam a mélységi felderítőknél, ejtőernyőztem, de ez egy teljesen más világ volt. Csak azt láttam, hogy rádobtak egy nagy vasdarabot a vízre, én meg ott tébláboltam, mert nem értettem semmihez. Gyorsan meg kellett tanulnom a dolgokat, mert már délután elvárták, hogy én is ugyanúgy dobjam a horgonyt és kapcsoljam a hidat. Antal László ezredes úr 120 százalékos ember, nála a 100 százalék a megfelelt, onnan léphetünk tovább. Rögtön megtetszett, hogy a semmiből építünk valamit, és az működik. Ez a hídépítő zászlóalj volt – mesélte a kitüntetett.  Akármilyen tanfolyam indult, a főtörzsőrmester mindig az elsők között jelentkezett, mert tanulni akart. A felettesei is tudták, hogy addig megy, amíg meg nem ismeri egy-egy új gép kezelését. – Műszaki technikai honvéd szakközépiskolába jártam Orosházára, akkor még harcolni, ejtőernyőzni akartam. Amikor Szentesre kerültem, ez megváltozott, és az alkotás került a középpontba. Valamit építünk, és azt mások használják. Mindig kell a műszaki támogatás és a logisztika, mert a harcolók nem tudnak átkelni a Dunán, csak ha mi felépítjük a hidat – mondta.

 

Kilenc hónap az iraki misszióban

Parancsnokai meglátták benne ezt a hajtóerőt, a szorgalmat és a tudásvágyat. Nem arra várt, hogy beiskolázzák, önerőből megszerezte a C és az E kategóriás jogosítványt, mert haladni akart. A Parlament 2003 júniusában elfogadta, hogy katonákat küldenek Irakba, és augusztusban felállították az első iraki missziót. – Bementem a felettesemhez, hogy nem tudom, hova kell menni, de menni akarok. Nagyon nagy szerencsém volt, mert 600-an jelentkeztünk, és 300-nak volt hely. Sikerült kijutnom kilenc hónapra, de még maradtam volna, mert nagyon tetszett a légkör. Ott éreztem először, hogy van értelme annak, amit csinálunk. A szállító zászlóaljjal vizet, élelmet, üzemanyagot vittünk. Május 20-án ért véget az iraki háború, mi pedig augusztusban mentünk ki. A katonák voltak az elsők, akikkel az arabok találkoztak, és nem tudtak velünk mit kezdeni, de mi se velük. Még ott volt a háború szele – fogalmazott. Az iraki misszió után, mint mondja, ürességet érzett, nem talált kihívást, de szerencsére jött egy újabb lehetőség, a Red Bull Air Race. 2004-ben kitalálták, hogy a Duna belvárosi szakaszán legyen egy légi bemutató, aminek a műszaki hátterét szintén az ezred biztosította. A pilonok (az akadályelemeket jelentő felfújt bóják), amik között a repülők repültek, egy pontonon álltak, amit le kellett horgonyozni. Az volt a bökkenő, hogy a Duna azon a szakaszon a legkeskenyebb, a víz felgyorsul, tilos horgonyozni, és ebben a szituációban kellett megoldani, hogy szinte centire pontosan beállítsák a pontont és lehorgonyozzák. A vízen ez nem olyan egyszerű, nagyon nagy matek volt az egész, mesélte a főtörzsőrmester.

 

 

Újabb veszélyes terepen, Afganisztánban

2006 augusztusában jött a hír, hogy Kabulból kivonják a magyarokat, a honvédség átvesz egy megyét Afganisztánban, és azt fogja iránytani. – Varga István alezredes, az alakulat akkori parancsnok helyettese hétfőn reggel telefonált, hogy nem akarok-e kimenni? Dehogynem, mikor – kérdeztem. Szerdán. Most kell eldönteni, egy óra múlva vár az irodában, felelte. Nem beszéltem senkivel, csak gondolkodtam, hogy ezt akartam, csak nem ilyen gyorsan. Van egy homlokrakodó, amit ki akartak vinni, és olyan embert kerestek, aki kezelni és szállítani is tudja. Ezután fölgyorsultak az események, szerda reggel Pesten voltam, este pedig már Kabulban – emlékszik vissza az Év Katonája. Az elmúlt 25 év legkeményebb szituációja volt számára, nem ülte végig a 3 hónapos felkészítést, és nem ismert kint senkit. – A többiek azt hitték, hogy valamelyik tábornok puszipajtása vagyok. Ha kérdeztem valamit a szobatársamtól, nem is reagált, ha leültem egy asztalhoz az étkezőben, mindenki átült egy másik asztalhoz. És ez így ment nagyjából két hónapig. Mire lejárt a hat hónap, addigra olyan barátaim lettek, akikre ma is számíthatok. Annyi kellett, hogy megismerjük egymást. Ott ismét olyan munkát végeztünk, ami nagyon tetszett, volt műszaki része is, de sofőr beosztásba is helyeztek. Vállaltam, hogy kimegyek a táborból. Amikor ott ülök egy autóban, és egyszer csak látok egy RPG-ét (kézi páncéltörő rakéta) repülni a konvoj felé, az bizony nagyon veszélyes, de engem pont ez vonzott – mesélte. A civil-katonai együttműködéssel dolgozott Afganisztánban, a civileket próbálták megnyerni, hogy támogassák a munkájukat. – Nem mindegy, hogy úgy építünk egy utat, hogy közben lövöldöznek ránk, vagy viszonylagos biztonságban, civil háttértámogatással. Jártunk iskolákba, óvodákba, piacra, bíróságra, rengeteg emberrel kerültünk kapcsolatba. Megint építő jellegű munkát végeztünk, és hangsúlyozom, hogy ebben is az elsők voltunk – mondta a főtörzsőrmester. Miután hazatért Afganisztánból, elvégezte az altiszti iskolát, szakaszvezetőből őrmester lett, amivel megváltozott az élete. Már nem ő hajtotta végre a parancsokat, hanem ő adta ki, a nagyobb felelősséghez pedig hozzá kellett szoknia. Az egészet együtt jól csinálni kezdő őrmesterként nagyon nehéz volt számára, és még most is vannak buktatók. Elindult felfelé a ranglétrán, rajparancsnok-helyettes, majd rajparancsnok lett. – Aztán megnősültem, a feleségem viszont nem annyira tolerálta ezeket a veszélyes külföldi missziókat, mint Irak vagy Afganisztán. Ehhez nekem is alkalmazkodnom kellett, de ki akartam próbálni azt is, milyen, ha parancsnok vagyok, és nem végrehajtó. Arra rá tudtam venni a felségemet, hogy legalább Szarajevóba kimenjek hat hónapra. Hosszas győzködés után ezt az egy missziót „engedélyezte”, és azt mondta, hogy ha még ezután is együtt leszünk, akkor összeházasodunk. Én viszont megfordítottam a helyzetet, és még előtte megkértem a kezét a család és a barátok előtt, amikor már nem tudott mit csinálni.

 

„Egy 200 tonnás vasdarabot toltunk emberi erővel”

A szarajevói kiküldetés után elvégzett egy nyelvtanfolyamot és az útépítő technikumot, de nem látta a továbblépési lehetőséget a hídépítő zászlóaljnál. A műszaki ezred rendelkezik egy Mabey Universal hídépítő készlettel, amivel például Boszniában nagyon sok hidat építettek. Elindultak a kiképzések, a főtörzsőrmester pedig már az elsőn ott volt. – Itt ismét észrevettem, hogy lehet ezt még magasabb szinten csinálni, amikor nem én rakom be a csapot, hanem irányítom a munkát, nyilván ez még nagyobb felelősséggel jár. Ezek után az Építésvezető Főnökségen találtam magam, hétfőn átköltöztem, Polónyi őrnagy megmutatta az irodámat, és szerdán már mentem Pápára kerítést építeni. Szerencsére a feleségem már hozzászokott, hogy két hétre elmegyek az ország egyik végébe, hazajövök pár hétre, majd elmegyek az ország másik végébe. Ezt én nagyon szeretem, ő kevésbé, de már tolerálja – fogalmazott. A Magyar Honvédség először épített fel egy Mabey Johnson – hidat 2020-ban Pincehelyen (Magyarországon, és valós körülmények között), és Brezovai főtörzsőrmester volt a parancsnok-helyettes. – Emiatt nagyon sok álmatlan éjszakám volt, bújtam a könyveket, hogy mindent jól csináljak. Van bennem egy óriási megfelelési kényszer. Ráadásul bejött a Covid, és a parancsnokom felesége a kórházban orvos, ezért sokat volt otthon a három gyermekükkel, én meg itt maradtam egyedül az előkészületekre. Nem hívhattam fel ötpercenként, hogy mit csináljak, hogy csináljam? De sikerült, probléma nélkül elvégeztük az előkészítéssel kapcsolatos feladatot, katonanyelven csont nélkül lement. A Kapos folyó egyik partján az építésvezető főnök irányításával megépítettük a hidat teljes hosszában, és a 200 tonnás vasdarabot emberi erővel görgőkön áttoltuk a másik partra. Az őrnagy úr úgy kiszámolta – mondjuk szegény beleőszült –, de milliméter pontosan oda érkezett a híd. Még nekem is döbbenetes volt, ahogy megérkezett a túloldalra – mesélte legutóbbi feladatát a katona.

 

Karitatív egyesületet alapított a feleségével

A főtörzsőrmester beszélt a Vándorló Szeretet Karitatív Egyesületről is, melynek alapja egy jól működő baráti társaság volt. A jótékony célú munka ugyanis közös „hobbijuk”. Egy erdélyi kirándulás alkalmával meglátogattak egy gyermekotthont egy magyarlakta faluban. – Kedvesen behívtak, és megláttam egy 10-12 éves kislányt egy 45-ös letaposott bakancsban. Megkérdeztem az igazgatónőt, hogy miért van ebben a cipőben, és azt válaszolta, hogy csak ilyen van. Elszégyelltem magam, hogy ott állok egy Oakley napszemüvegben, a kislánynak pedig még cipője sincs – emlékezett vissza Hősünk. Már a hazafelé úton elkezdték tervezni a feleségével, hogyan tudnának segíteni. Az ezred nagy létszámú, gondolták, mindenkinek van olyan holmija, amit már nem használ. Folyamatosan gyűjtötték a felajánlásokat, támogatókat kerestek. Majd, hogy szervezett keretek között működjenek tovább, megalapították a karitatív egyesületet, és eljuttatták Erdélybe a holmikat, még Böjte Csabával is felvették a kapcsolatot. Aztán felvetődött, hogy Magyarországon is segíthetnének, mert itt is nagyon sok család van, ahol gondot jelent a gyerekek ruháztatása, etetése, beiskoláztatása. Így most leszűkítették a jótékonysági munkát Csongrád-Csanád megyére. Sok segítséget kaptak Gémes Lászlótól, a megyei közgyűlés elnökétől és Farkas Sándor miniszterhelyettestől. – Én vagyok az egyesület elnöke, ez a munka és a Magyar Honvédség nagyjából kitölti az életemet 0-24 órában. Nagyapám megjárta a háborút, és arra tanított – ami életem végéig elkísér –, hogy vagy első legyek vagy utolsó, ezt a két embert jegyzik meg, a többit nem. És én mindig első akartam lenni mindenhol – zárja beszélgetésünket Brezovai főtörzsőrmester.

 

Palicska Irén

Fotók: MH. 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred és Brezovai Zoltán Béla főtörzsőrmester saját

Kapcsolatfelvétel

Ha éppen nem vagyunk elérhetők, küldjön e-mailt!

Not readable? Change text. captcha txt