Megcsinálni, amit még előttünk senki
2021 után másodszor is kiérdemelte az Év Katonája kitüntetést a műszaki katonák között Brezovai Zoltán, a MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred Építésvezető Főnökség tervező zászlósa. Az élővizeinket is sújtó nyári aszály idején Dunaszentbenedeken a honvédség munkálatait irányította. Folyamatosan az újabb kihívásokból merít motivációt, mesélte interjúnkban, és azt is elárulta, a paksi fenékküszöb munkálatainál miért járt egy bizonyos vers a fejében.
–Immár a második alkalommal gratulálhatunk az Év Katonája kitüntetéséhez. Mit jelent számára az újbóli elismerés, mennyire tartja fontosnak, hogy szakmai visszajelzést kapjon a munkájáról?
–Amikor először kaptam meg az Év Katonája kitüntető címet, akkor meglepetést és büszkeséget éreztem most, második alkalommal ez átfordult mély alázattá, felelősségérzetté. A Magyar Honvédségnél ez egy iránytű, azt mutatja, hogy az ember jól végzi a munkáját.
–Mi vonzotta a katonai pályára?
–Nagyapám megjárta a háborút, fogságban is volt, sokat mesélt, és lehet, hogy másokat pont ez rettent el a katonaságtól, engem viszont egész kisgyerek koromtól vonzott, és a vele járó rend, kiszámíthatóság, fegyelem. Műszaki katonai szakközépiskolába jártam, aztán elindultam egy másik irányba, úgy gondoltam, az az igazi katona, aki harcol, ejtőernyőzik. Aztán 2002-ben visszakerültem az alakulathoz, azóta itt vagyok a műszakiaknál. Itt leginkább az alkotás vonzott, ez azóta is minduntalan szembe jön velem, hogy amikor csinálunk valamit, annak látszatja, kézzelfogható eredménye van, akár a civil társadalom felé is.
–Mit jelent a tervező zászlós beosztás? Beszéljen kicsit a munkájáról.
–2019-ben alakult meg az Építésvezető Főnökség a műszaki ezrednél, akkor kerültem oda, most már tervező zászlósi beosztásban vagyok. Lényegében egy hidat képezünk: amit az elöljáró a tervezőasztalon megalkot, azt nekünk át kell ültetni a valóságba, a legutolsó emberi tényezőig és legutolsó csavarig, a logisztikáig mindent mellé kell tenni, hogy kivitelezhető legyen. Az a szépsége, hogy nulla a hibázási lehetőség, mert ha én rosszul tervezek meg valamit, az akár egy katona sérülését is okozhatja. Dr. Csurgó Attila ezredes úr nagyon következetes, feladatorientált, de a katona az első.
–Biztosan a nyáron sem lehetett hibázni, amikor ön irányította a dunai fenékküszöbnél végzett katonai munkálatokat. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?
–Természetesen ott sem hibázhattunk, ez különösen számított. Az ottani feladatokat sok részre tudnám bontani, mert ez nem csak a Magyar Honvédség számára jelentett óriási kihívást, hanem az egész országnak. Ahogyan a vízügyes kollégák elmondták, nemhogy idehaza, de még Európában sem nagyon csináltak ilyet. Márpedig olyasmit csinálni, amit még előtte senki, azt a legnehezebb megcsinálni, jól pedig még nehezebb inkább.
Felemelő érzés volt, hogy – bár egy vízi műtárgyról beszélünk – a vízügyi szakemberek a legelejétől bevontak minket a tervezésbe, tehát nem egy másodlagos végrehajtó szerepet szántak a honvédségnek. Ez egy mérföldkő volt, a műszaki alakulatnak fel kellett nőni ehhez a feladathoz. Soha nem építkeztünk még a Duna medrébe, az idő is nagyon szorított bennünket, olyan dolgokat kellett megoldanunk, amikre úgy gondoltam, hogy nem vagyunk felkészülve, és az élet bebizonyította, hogy mégis. Megdöbbentő érzés volt a társadalom hozzáállását látni, hogy akár innen, Szentesről egy csoport indult útnak, akik hoztak nekünk kávét és cukrot, vagy az ottani emberek, illetve a polgármester támogattak minket. Még mindig cseng a fülemben Bencs Zoltán (az Országos Vízügyi Főigazgatóság Koordinációs Központjának mérnöke, a helyszíni munkák irányítója – a szerk.) mondata: „Csak a hazánkat szolgáltuk.” Végülis mi csak a munkánkat végeztük, hiszen arra készülünk, hogy egyszer majd végre kell hajtani valami nagyon fontos feladatot.
–Korábbi interjúkban már említette hitvallását, miszerint mindig arra törekedett pályáján, hogy mindenben az első legyen. Miből merített motivációt az újabb és újabb feladatokra, a kihívások teljesítésére?
–Nagyapám mindig azzal indított útnak, és teljesen igaza is volt: csak két embert jegyeznek meg, az elsőt és az utolsót. Az egyikre példa Michael Phelps, a másikra az afrikai úszó, aki majdnem belefulladt az olimpián a medencébe. Mára ez letisztult bennem, már nem másokkal akarok újra és újra versenyezni, hanem a saját magam által támasztott követelményeknek megfelelni. Óriási megtiszteltetés, ha a parancsnokom megbízik bennem, hogy egy feladatot végre tudok hajtani. Két korlátja van az embernek, az egyik az, amikor nem hiszi el, hogy meg tudja csinálni, a másik, amikor felelőtlenül elhiszi. Ha megtaláljuk köztük a vékony kis jeget, és azon el tudunk lavírozni, akkor ki tud teljesedni akár ez a pálya is.
–Kereknek érzi pályafutását, vagy van hiányérzete?
–Minden szakmában, de a műszaki alakulatnál különösen mindig van kihívás. Olyan gyorsan változik a világ, hogy nem lehet megállni és hátradőlni. Folyamatosan képeznie kell magát az embernek. Volt időszak, amikor vágytam arra, hogy tiszt legyek, de megtaláltam a rendszerben a helyemet. A honvédelmi miniszter úr mondta, hogy a zászlós a tiszt és a legénység között van, szerintem ez a legjobb rendfokozat.
–Családjában követi valaki a katonai pályán?
–Unokaöcsém szintén katona és már lassan tíz éve van itt az alakulatnál. Nem tudom kijelenteni, hogy az én utam, hozzáállásom vagy egyéniségem hatására döntött így, de nap mint nap beszélünk, illetve próbálok neki segíteni. Lelkesen csinálja.
–Van egy karitatív oldala is.
–Ez egy másik része az életemnek, a Vándorló Szeretet Karitatív Egyesületben teljesedik ki mindaz, amit képviselni akarok. Egy közösség áll mellettem, akikkel olyan dolgokat tudunk elérni, amit álmomban sem gondoltam volna. Úgy gondolom, és ezt már látja a környezetem is, hogy ennek van értelme, hiszen az iránymutatásommal egy jó irányt képvisel az egyesület. Olyan családokat, gyerekeket tudunk támogatni, akik nem kapnak meg mindent. A szentesi kórház gyermekosztályán minden évben ott vagyunk, és örömmel fogadnak minket, a gyermekotthonban élők mosolya annyi erőt ad, ami viszi tovább ezt az egészet.
Mindig visszatérek egy vershez, Dunaszentbenedeken is sokszor eszembe jutott. Hamvas Béla Egyszer című verse, amely igazán jól tükrözi azt, hogy az életet meg kell élni, minden egyes pillanatával, mert akkor tudunk teljes életet kiteljesedni. Nekem az egyesület kell ehhez a teljes élethez. Soha nem éreztem tehernek, mindig többet adott, mint elvett.
Szöveg: Darók József
Fotó: Király Zoltán Gergely, Janó Miklós
