Farkas Attila már négyéves korában traktort vezetett. Nagyapja szerettette meg vele a vezetést, amely azóta is meghatározza az életét. Bár már a nyugdíj küszöbén áll, semmi sem utal arra, hogy lassítani készülne. A mozgás élteti, a humor pedig mindennapjai fontos része. A Szentes Városi Szolgáltató (SzVSz) sofőrjeként nap mint nap a központi konyháról szállítja ki az ebédet, hétvégén pedig a népszerű Black5 zenekart viszi koncerthelyszínről koncerthelyszínre.
– Hogyan került az SzVSz-hez?
– Tíz éve dolgozom itt. Az SKF-nél voltam csavarboltos, amikor megtudtam, hogy az SzVSz anyagbeszerzőt keres. Benedek Zsolt, a jelenlegi műszaki igazgató ajánlotta, hogy pályázzak, így kerültem a céghez. R1-es emberként kezdtem: „eredj erre, eredj arra”. A munkatársaknak intéztem, amire szükségük volt, beszerzőutakra jártam, igyekeztem mindenki munkáját segíteni. Jól éreztem magam ebben a szerepben, mert hiszek a személyes kapcsolatok erejében. Ez a munkakör azóta megszűnt, de sokat adott nekem. Az elmúlt hat évben a központi konyhán dolgozom sofőrként. Reggel hatkor indulunk, először az óvodákba viszem az ételt, aztán az iskolákba, végül a gondozási központba. Hárman dolgozunk ezen a területen, mindenkinek megvan a saját útvonala és kialakult a napi rutinja.
– Hétvégén pedig jön a Black5 zenekar szállítása. Hogyan kezdődött ez?
– Szinte véletlenül alakult így, régóta kedvelem a zenekart. Hosszú utakra megyünk együtt, és látom, milyen nehéz életük van. Egy koncert után, éjszaka még több száz kilométert vezetni nem kis feladat. Nekem ez a hétvégi munka egy kis változatosságot jelent. Kimozdít a hétköznapi rutinból, és közben azt csinálhatom, amit mindig is szerettem: vezethetek.
– Mindig ilyen derűsen áll az élethez?
– Azt szoktam mondani, inkább a cukor, mint a só. Mosollyal, jókedvvel több mindent el lehet intézni, mint morgással. Ezt otthonról hoztam. Sokat tanultam a bátyám történetéből is. Súlyos állapotba került cukorbetegsége miatt, hosszú ideig kezelték Szegeden. Amikor felébredt a kómából, azt mesélte, hogy egy alagútban járt, ahol találkozott egy régi ismerősünkkel, a derekegyházi temetőcsősszel, akit mindenki csak Csövesnek hívott. A bátyám megkérdezte tőle, merre tart. Csöves azt felelte: „Ennyi volt.” Erre a bátyám inkább visszafordult. Azt mondta, még a túlvilágon sem akarja, hogy tovább húzzák egymást. Ez a történet jól mutatja, milyen fontos szerepe van nálunk a humornak. Sokszor ez segít át a nehéz helyzeteken.
– A kereskedelemben is nagy tapasztalatot szerzett. Nem gondolkodott saját vállalkozásban?
– De igen, megfordult a fejemben. Végül úgy döntöttem, nem vágok bele. Nagy hitelt kellett volna felvenni, és nekem fontosabb volt az, hogy hétvégén ott üljek a lelátón a gyerekeim vízilabda-mérkőzésein. Mindenki mérlegel az életben. Én úgy éreztem, ez az út való nekem. Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is.
– Mivel telnek a szabadnapjai?
– A feleségemmel Nagymágocson újítunk fel egy örökölt családi házat. Most ez ad munkát bőven. Két és fél évem van még a nyugdíjig, szeretünk Szentesen élni, egyelőre maradunk. A legnagyobb örömöt pedig az unokáim jelentik. A velük töltött idő az élet egyik legszebb ajándéka.
A beszélgetés végén Attila büszkén mutatta az unokáiról készült fényképeket. Ahogy a történeteiből, úgy ezekből a képekből is ugyanaz sugárzott: a család, a humor és az élet szeretete. (x)
Szöveg: Halupa Eszter
Fotó: Vidovics Ferenc
