Egészen kicsi gyermek, csupán kétéves voltam, amikor 1943-ban Szentesen szüleimmel és a nálam tizennégy hónappal idősebb bátyámmal szülőházamból, a Deák Ferenc utca 52.-ből a Bálint utca 29. számú házba költöztünk. Itt töltöttem egész gyermekkoromat, és még a fiatal felnőtt éveim egy részét is.
A csendes, kis földes utcácska volt az első játszóterem, itt találkoztam először a kedves szomszéd bácsikkal, nénikkel, a szomszéd gyerekek voltak az első játszópajtásaim. A játszótér fogalmát jóval később ismertük meg, a második világháború utáni években ilyen még nem volt. Amikor már nagyobbacskák voltunk, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején még szerencsére sok veszély nem fenyegette az utcán játszogató gyerekeket. Autó ritkán járt erre, lovaskocsik, és a nagy gumikerekeken guruló stráfkocsik is ritkán jöttek az utcánkba. Főleg ősszel, amikor a kukoricát és egyéb terményeket, vagy tüzelőt szállítottak a házakhoz, és a szódavizes kocsi, amely folyamatosan hordta a vevőkhöz a frissítő nedűt. Szüleinktől korán megtanultuk, hogyan vigyázzunk magunkra, szigorúan számon kérték, hova megyünk, merre jártunk. A környék utcáit is megismertük, és felfedeztük a közeli Kurca part csodáit, a vízben susogó nádast, a kedves kis madárkákat, békákat is. Ennél csodásabb játszótér a világon nincsen! A közelben volt a kórház kerítése, egy egyszerű drótháló, amelyen egy jó nagy szakadás volt, ezen egy gyerek éppen befért. A bátyám után természetesen én is átmásztam a lyukon, és máris a rejtelmes, szépséges kórházi parkban lépegettünk. A kis hídon, amelyen a kórház hátsó épületeit lehetett elérni, órákig figyeltük a Kurca vizében vonuló, fickándozó törpeharcsákat. Talán a legkedvesebb mégis a pagoda és környéke volt, ahol a friss pázsiton kedvünkre szaladgáltunk. Mindezt csendben, óvatosan tettük, tudtuk, hogy itt beteg emberek gyógyulnak. Nem emlékszem, hogy bármikor reánk szólt volna valaki.
Később azután egészen másképpen örültem a kórház közelségének. Családunk egészségéről Dr. Eszes István doktor úr gondoskodott, akit szüleim még a felsőpárti Deák Ferenc utcából ismertek, háza és orvosi rendelője a közelben volt. A doktor úr bármikor jött, amikor hívtuk, még éjszaka is gyorsan nálunk termett biciklijével, ha rosszul lett valaki a családból. Gondosan, nagy tudással, lelkiismeretesen látta el a beteg gyermeket, felnőttet. Kiskamasz volt már a bátyám, amikor az udvari csapnál inni akart, a vékony üvegből készült poharat a két térde között összeszorítva először kezet mosott. Az üveg összeroppant a szorítástól, és felvágta a térd alatti vénát. Nagyon megijedt, kiáltására Édesanyám kiszaladt a házból, gyorsan egy kötéssel elszorította a sebet, és biciklire ültetve áttolta a kórházba, ahol haladéktalanul ellátták. Ugyancsak a bátyámmal történt, hogy biciklizés közben az utcánkban elesett, és eltört a lába. Ekkor is gyorsan kellett orvoshoz vinni, a kórházban begipszelték a törött lábát.
Egy életmentő segítségre jóval később került sor. Már középiskolás volt, amikor egy szép nyári napon takarításban segítettünk Édesanyámnak. A szőnyeg két-két sarkát ketten, egymással szemben fogtuk, és egyszerre emelve, ritmusosan ráztuk. Egy emeléskor a bátyám felkiáltott és fájdalmában a földre rogyott. Egy rossz mozdulat miatt kificamodott a válla. Szüleim látva a bajt, azonnal a kórházba siettek vele. Sürgős segítség kellett, a baleset miatt a kéz vérkeringése korlátozottá vált. Altatásban tették helyre az orvosok. Figyelmeztették a szüleimet, hogy ez máskor is előfordulhat, nagyon kell vigyázni, ha nem kap sürgősen orvosi segítséget, az életébe kerülhet. Ezért nem lett katonai szolgálatra sem alkalmas.
Nem csak a bátyám, én is sokat köszönhettem a kórház közelségének. Tizenöt éves voltam, amikor egy meleg augusztusi napon a strandról hazatérve az udvaron rosszul lettem. Édesanyám sietett velem Eszes doktor bácsihoz. A vizsgálattal a doktor úr szívizomgyulladást állapított meg, amelyet egy korábbi torokgyulladás okozott. Édesanyám kérésére a doktor úr otthon látott el. Heteken át naponta kétszer ínjekciót adott, naponta vitte a közeli kórház laboratóriumába a levett vizsgálati anyagokat, hozta a leleteket. Két hónap gyógyulás után mandula műtétre kellett befeküdnöm a kórházba. Dr. Müller Harold doktor úr gondosan, és kedves szavak kíséretében végezte a műtétet, gyorsan rendbe jött a torkom, de otthon még sokáig pihennem kellett.
Emlékeimből azért jöttek elő ezek a történetek, mivel elgondolkoztam, mennyire fontos az, hogy nagy baj esetén az orvosi segítség gyorsan elérhető legyen. Mi szerencsések voltunk, hogy ennyire közel laktunk a kórházhoz. Ám a szentesi kórházat a közeli községekből, és több megye területéről is rövid idő alatt el lehetett érni az ugyanitt állomásozó Mentő Szolgálatnak köszönhetően. A kórház magas színvonalon látta el a hozzá tartozó helységek betegeit. Már gyermekkoromban fogalom volt Szentesen a kiemelkedően nagy tudású sebész orvos, Bugyi „Tanár úr” és tanítványa Dr. Zsoldos Ferenc neve. Később Dr. Tari Gábor a protézis beültetésekkel tette messzi földön ismertté a szentesi kórházat. Idősebb és fiatalabb Dr. Kispál Mihály doktor uraknak is sokat köszönhettek családtagjaim és más betegek. A kórház hosszú évtizedek múltával is megőrizte az elhívatottság, magas szintű betegellátás hagyományát, amely Bugyi professzor úr nevéhez is méltó volt. A távoli országokból ide került orvosok is felzárkóztak ehhez a szellemiséghez, a kórház jeles orvosaivá váltak.
Hiszem, hogy a pestisjárvány után alapított, sikeres, hosszú múlttal rendelkező kórházra a jövőben is nagy szüksége lesz a vonzáskörzetébe tartozó beteg gyermekeknek, várandós hölgyeknek, balesetet szenvedett, és idős betegeknek. Hiszem, hogy szervezéssel, akarattal, tudással, a források célszerű felhasználásával sikerül a Szentesi Kórházat a jelen és jövő betegeinek fenntartani, megőrizni.
✍️Lekics Ferencné Kecse- Nagy Katalin
A képeken: Dr. Müller Harald, Dr. Eszes István
