Nem élhetek muzsikaszó nélkül
Nehéz klasszikus szerzők népszerű műveit újból és újból színpadra vinni. Ha valaki ismételni próbál egy nagy sikerű előadást, vesztett ügye van, ha modern körülmények közé helyezi a cselekményt, nem fog passzolni a problematika a mához. Nagyon nehéz a közönség elvárásainak megfelelni.
Kis Domonkos Márk rendezése egyszerűen a népszínmű műfajának felel meg, Móriczhoz méltó színvonalon. Nem a giccses „magyar nóták”, hanem a valódi, esetenként ősi népdalok uralkodnak benne.
Nincs függöny a darab kezdetén, belépünk a cigányzenével permetezett nézőtérre, azonnal kocsmában érezzük magunkat, pedig később kiderül, hogy az egy nagybirtokosi kúria szalonterme. Remek a hangulat, mindenki részegen rogyadozik, dülöngél, vagy szunyókál, az asztalokon borosüvegek. Aztán egy kendős, tűzrőlpattant menyecske jelent meg tálcával a kezében, kolbászt és kenyeret, majd pálinkát kínált a közönségnek. Remek ötlet!
Rendkívül egyszerű a színpad berendezése: egy faragottnak tűnő, eltolható rács választja keresztben ketté a színpadot. Ha ezt a két részből álló, csukható-nyitható falat széthúzzák, a mulatás színhelyén vagyunk, (előbb szalon, aztán kocsma), a cigányzenekar (Mircse bandája) hangja kerül az előtérbe, a bravúros táncjelenetek, asztal tetején és betöltve a teljes színpadot, ha pedig összehúzzák a falat, a három nagynéni szobájában vagyunk, akik a darab főhősnőjét, Pólikát felnevelték.
A középpontban Pólika férje, a mihaszna Balázs áll, Móricz kedvenc típusa, a magyar dzsentri. Tulajdonságait jól ismerjük mi, akik a 19.-20. század magyar irodalmát nagyjából ismerik, csak néhányat említenék: alkoholista, gálánsan hímsoviniszta, rasszista, önimádó, pazarló és felelőtlen, de mégis szeretjük. Folyamatosan megalázza a cigányt és a zsidót, közben belőlük él, ő a parazita. Magyarország sok évszázada tartó hanyatlásának sírva vigadó, tüzes, ropogós haláltáncot járó jelképe ez a figura. Óriási színészi lehetőség, melyet nagyon jól ki is használt, remekül teljesítve feladatát Kaszás Mihály, elbűvölő romlottsággal tárta elénk Móricz hősét.
Ladács Fanni pontosan olyan Pólika, amilyennek elképzelnénk: törékeny, vékony, szerénynek és gátlásosnak tűnő alkat. Ideges, mégis öntudatos, mozgása, hangja, modora mégis tiszteletet parancsol, ami nagyon nehéz az ő helyzetében. (Egy alkoholista feleségének lenni a legszörnyűbb megpróbáltatás egy nő részére. Pólika olyan erős, hogy legyőzi férje függőségét.) Árvalányként nagynénik nevelték, félig cselédként, félig rokonként, ami abban a korban gyakori volt. Mégis öntudatosan védekezik alkoholista, nárcisztikus férje túlkapásai ellen, és romantikus módon – sikerrel. Tökéletes alakítás egy önellentmondó szerepben.
A nénik szerepei is aranybányák: Zsani néni (Losonczi Kata) az erőt jeleníti meg és a tekintélyt, kontrasztja Pepi néni, aki csupa lágyság, naiv szeretet. Van egy parádés figura is a darabban, előttünk kitárul Tarpai Viktória Jászai – díjas színésznő egész tudása és tehetsége, Kisvicákné népies és tájszólásos figurájában. Óriási mellékszereplő volt. Mina (Szemerédi Betti) humora is elbűvölő volt.
A tapsot is egy nagyszerű fergeteges csárdással köszönte meg az együttes. Az Állami Népi Együttes egykori repertoárjából táncoltak és énekeltek, Bartók és Kodály híres feldolgozásaiból.
✍Dr. Papp Erzsébet
📸Déryné Program
