23 évig vezette a szentesi kórház diabétesz és belgyógyászati szakrendeléseit dr. Földesi Irén főorvos, aki 42 év után úgy döntött, elkezdi az aktív nyugdíjas éveit, és örül annak, hogy több időt tölthet a családjával. Szakmai tudása és alázata példa lehet minden leendő orvosnak. Hogyan tekint vissza erre négy évtizedre és mire a legbüszkébb? Erről is beszélgettünk.
– Amikor telefonon időpontot egyeztettünk, megkönnyebbülést éreztem a hangjában. Érett már önben a gondolat, hogy lezárja aktív orvosi munkáját?
– Nem egyszerű ma orvosnak lenni, különösen annak, aki már 42 éve gyakorolja ezt a szakmát. Sosem volt egyszerű, mégis, az utóbbi évek nehézségei alapján ma már nem is egészségügyről, hanem betegségügyről beszélünk. Nehéz ma olyan orvosnak lenni, aki próbálja a világ – más országokban már elérhető – tudományos eredményeit alkalmazni, ezáltal tudása legjavát adni, miközben nap mint nap szembesül a betegellátás korlátaival. Az elmúlt évtizedek során soha nem éreztem ezt a kettősséget: a lehetőségek széles tárházával szemben ott van az alig tudok tenni valamit érzés.
– Ez a tehetetlenség érzése?
– Aki olvasta a korábbi Szentesi Életben Józsa főorvos úrral készült interjút, érzékelhette, milyen a mai magyar egészségügy helyzete. Húsz évvel ezelőtt, ha valaki bejött panaszaival a belgyógyászati osztályra, felvettük az anamnézist, megvizsgáltuk, született egy kivizsgálási terv, ami néhány napon belül megvalósulhatott, így 2-3 héten belül meg volt az esély a diagnózis felállítása mellett a kezelés befejezésére. Ezzel szemben most hónapokig tart a betegeket eljuttatni egy-egy vizsgálatra. Komoly panaszok, súlyos tünetek fennállása esetén a páciens megijed, és nem tízezreket, hanem százezreket, sőt, milliókat áldoz arra, hogy minél előbb diagnózishoz és kezeléshez jusson. Megélni minden nap, hogy a szükséges vizsgálatra csak hosszú várakozási idő után sikerül eljuttatni a pácienst, az nagyon nehéz. Nem ahhoz a generációhoz tartozom, aki a magánrendelésre irányítja betegeit. Az egész betegellátási rendszerrel kapcsolatos, napi szinten megjelenő problémák nyomasztóan hatnak a betegellátókra. A kérdésre visszatérve, azért várom a nyugdíjas éveket, mert sok a feladat, és a gyermekeimnek is szeretném azt a segítséget megadni, amit én is kaptam az édesanyámtól, amikor a gyermekeim születtek. Gyönyörű unokáimmal is több időt tölthetek és talán a jövőben kevesebb nehezen megoldható problémával szembesülök…
– A gyerekei mindketten orvosok. Az ő korukban önt milyen célok hajtották, és mi tartotta a pályán?
– Mindig gyermekgyógyász szerettem volna lenni, de sem az országban, sem itt a Dél-Alföldön nem volt gyermekgyógyászati állás. 42 évvel ezelőtt annyi orvos volt, hogy nem tudtunk bejutni még egy kisebb kórházba sem, annyira telített volt a pálya. Mindszentiként a közelben szerettem volna elhelyezkedni, így számíthattam a szüleim segítségére. Ráadásul, amikor elkezdtem dolgozni, a férjemet, aki bácskai születésű, az egyetemről elvitték Szerbiába katonának. Az egyéni nehézségek ellenére mégis elviselhetőbb volt a helyzet, mert többen voltunk orvosok, és nem tapasztaltuk meg azt a nyomást, ami ma ránk nehezedik. Az egyik főorvosnőm, dr. Szigeti Zsuzsa azt mondta, nem gond, ha három hétig itt fekszik a beteg, mert legalább kivirágzik a kórkép. Akkoriban egy hetvenágyas osztályon 15 belgyógyász dolgozott. Mindenkire jutott egy-két kórterem, nyugodt lélekkel mentem ügyelni, mert bíztam a kitűnő szakorvos gárdában, a szakképzett nővérekben. Megszerettem a belgyógyászatot, sokat tanultam az első években, vonzott a gasztroenterológia.
– Önt sokan a diabétesz szakrendelésről ismerik.
– A sors úgy hozta, hogy az egyik kollégám helyett én vettem részt egy diabetológiai konferencián, ahol azonnal beleszerettem a belgyógyászatnak ebbe az ágába. Olyan diabéteszgondozásra világítottak rá a szakemberek, amely itt még akkor ismeretlen volt. Húszéves belgyógyászati munka után az asszisztenseimmel együtt jöttünk a rendelőintézetbe, ahol megkértek, hogy legyek a járóbeteg szakellátás vezetője. Úgy gondoltam, hogy a diabétesz szakrendelés mellett el tudom látni a vezetői feladatot is. A jövőképünkben egy megújított kórház létrehozása szerepelt. Huszonötéves – fájdalmas – téma a műtéti tömb. A rendelőintézetben viszont megépült városi segítséggel a harmadik emelet, mert azt gondoltuk, hogy Kunszentmárton, Szentes vonzáskörzetében korszerű járóbeteg ellátási központot hozunk létre. Ehhez meg is volt minden segítség.
– Van hiányérzete a megvalósulatlan tervek miatt?
– Valójában nincs. Rá kellett jönnöm arra, hogy minden terv (műtéti tömb, járóbeteg központ) csak álom marad a politikai akarat hiányában, és hogy ebbe nem szabad több energiát belefektetni. Teljes mértékben a diabetológiára fókuszáltam. Komoly tudományos munka kezdődött el, kongresszusokra jártam, majd újabb szakvizsgát tettem klinikai farmakológiából, és egészségügyi szakmenedzser képesítést is szereztem. Mindezt a diabétesz szakrendelés mellett, ami igen komplex feladat, tekintve a cukorbetegség igen széles spektrumát. Számomra ez sokszor nehezebbnek bizonyult, mint a kórházi munka, hiszen a rendelésen naponta megfordult 30 különböző korú, súlyosságú páciens, számtalan problémával, amelyekre testre szabottan kellett reagálni.
– Főorvosasszonyt tisztelet és elismerés övezi, mind a szakmában, mind a betegek részéről. De azt is hallani lehetett, hogy szigorúnak tartják.
– Amíg fiatalok vagyunk, mindent meg akarunk változtatni a tanultakat és az irányelveket követve. Azt várjuk, hogy amit a tankönyvek és tanulmányok leírnak, úgy történjen a való életben is. Ahogy telnek az évek, rájövünk arra, hogy bármennyire is szeretnénk a legjobb megoldást nyújtani, a páciens akarata nélkül nem fog megvalósulni. Sokszor megkapom, hogy szigorú vagyok, de ez számomra inkább a következetességet jelenti. Én, a hozzám fordulók kezelőorvosaként, a betegségük javulásáért, egészségi állapotuk fenntartásáért vagyok felelős. Ha a páciensnek nem javultak az eredményei, legtöbbször magamat okoltam, és próbáltuk újrakezdeni az egész cukorbetegséggel kapcsolatos életmód és gyógyszeres kezelést. Az a mai napig frusztrál, ha nem őszinték a betegek. Ezzel szemben tehetetlenek vagyunk. Egy szomorú példát hadd említsek, ami egész pályafutásom alatt egyszer fordult elő. Egy inzulinos cukorbeteg éveken keresztül meghamisította laborleleteit, a számítógépes rendszerben kitörölte a magas vércukor és vérzsír értékeket, átírta azokat normál tartományba, és kinyomtatva azt hozta el nekünk. Felmerült bennem a kérdés, miért kényszerült erre? Kit akart igazából becsapni? Szerencsére azért számtalan sikerélményben is van részünk. Siker, amikor három hónap alatt sikerül normalizálni a beteg anyagcsere állapotát azért, mert mindenben megfogadta a tanácsunkat, változtatott az életmódján, táplálkozásán. Mindez persze nem az én érdemem, hanem annak a nagyszerű csapatmunkának az eredménye, amelyet 3 kitűnő munkatársammal végeztem az elmúlt évtizedek során.
– Mi tartotta itt Szentesen?
– Azt csinálhattam, amit szerettem. Csábítottak Budapestre és Veszprémbe is, de a családi kötelék sem engedett, és nem volt bennem elégedetlenség sem, hiszen itt kialakíthattam egy jól működő rendszert, ahol jól éreztem magam. A működőképességét pedig a Covid mutatta meg, amikor ez a csapat pillanatok alatt állt át egy más típusú betegellátásra, az oltópontok kialakítása is flottul működött. Az egészségfejlesztési iroda szakmai vezetőjeként a prevencióra és szűrővizsgálatok fontosságára irányíthattam a figyelmet. Ha az ember mögött van egy jó csapat, ahol a megbecsülést a csapat és a vezető oda-vissza érzi, akkor szép eredményeket lehet elérni. Ez egy olyan diabetológiai szakrendelés, ahol terhes diabétesz ellátás is történik, valamint inzulinpumpa és szenzorközpont jogosultsággal is rendelkezik. Nem vágytam el máshová, mert amit szerettünk volna szakmai téren, azt sikerült megvalósítani.
„Szomorú, amikor a csípőprotézis műtétek bölcsőjében már nem lehet ilyen műtéteket végezni. Amikor mandulaműtétet sem végezhetnek azok a kollégák, akik szintén velem egykorúak. Amikor a környék legszebb szülészeti osztálya helyett a kismamáknak el kell menniük más városba gyermeküket világra hozni.”
– Hogyan fogadták a kollégái a távozását?
– A kollégákkal szoros a kapcsolatom, úgy köszöntünk el, mint bármelyik másik nap, hiszen azt nem tudom elképzelni, hogy ne tudjunk egymásról. Jó érzéssel megyek el, és adom át a frissen végzett endokrinológusoknak a szakrendelést. Azt kértem, folytassák az évtizedes munkát! Hetek óta pakolok, negyvenkét évnyi anyagot eltenni nem könnyű, sok emlék újra megelevenedik. Amikor azt érezzük több a probléma, mint az öröm, több a gát, mint a töltődés, akkor abba kell hagyni. Ha fél- vagy egy év múlva ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy folytassam a munkát, nem zárkózom el a feladattól. Megható volt a betegek reakciója a távozással kapcsolatban, a tizenegyedik orchideát kaptam ma, és sokan könnyek között köszönték meg a munkámat.
– Miként tervezi ezután a napjait?
– A férjemmel, aki egy hónapja ment nyugdíjba, rendszeresen kerékpározunk, úszunk, sétálunk, és megpróbáljuk a nyugdíjas éveinket értelmesen és hasznosan tölteni.
– A fél szemét azért a szentesi kórházon tartja?
– Mindig érdekelt, mi történik a közvetlen környezetemben, de már évekkel ezelőtt eljött az a pillanat, amikor rájöttem, nem szabad érzelmileg ennyire belemenni a történésekbe. Szomorú, amikor a csípőprotézis műtétek bölcsőjében már nem lehet ilyen műtéteket végezni. Amikor mandulaműtétet sem végezhetnek azok a kollégák, akik szintén velem egykorúak. Amikor a környék legszebb szülészeti osztálya helyett a kismamáknak el kell menniük más városba gyermeküket világra hozni. A 42 év alatt kilenc igazgató alatt dolgoztam, ebből 20 éven át kettő volt ugyanaz. A gyakori váltás nem tett jót az intézménynek. Volt, amikor nagyon bizakodóak voltunk, de az utóbbi években már inkább csak a kritikát tudtam megfogalmazni sokadmagammal együtt. A szívem vérzik, mert nem ilyennek képzeltük el a szentesi kórházat és az egész hazai egészségügyi ellátást. A nyílt, őszinte kommunikációt hiányolom a leginkább. Sok ígéretet hallottunk az elmúlt évek során, hátha egyszer meg is valósulnak.
Dr. Földesi Irén
1984-ben végzett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. 1 évet a Csongrádi Belgyógyászati Osztályon dolgozott, majd 1985 után a Szentesi dr. Bugyi István Kórház Belgyógyászati Osztály orvosa volt. 2003-2010-ig az intézmény járóbeteg-szakellátásának és rendelőintézetének vezetésére kapott felkérést. 23 éve a kórház Diabétesz és Belgyógyászati Szakrendeléséit vezeti. 2007 nyarán a szegedi Tudományegyetem Közgazdasági szakán egészségügyi szakmenedzser diplomát szerzett kitűnő eredménnyel.
1996-ban adjunktusi, 2001-ben főorvosi kinevezést kapott. Több, mint 10 éve a kórházban működő Egészségfejlesztési Iroda szakmai vezetője és a helyi IKEB elnöke.
Érdeklődési területe a terhességi diabetesz, a betegoktatás és a diabétesz megelőzése. Az elmúlt 20 év során az országszerte megrendezett diabetológus képzések, konferenciák rendszeres előadója. Terhességi diabetes, szenzor- és inzulinpumpa kezelés témában gyakorlati oktatóhelyként szerepel az általa vezetett szakrendelés, ahol korábban rendszeres családorvosképzés is történt a környékbeli háziorvosoknak Terápiás Műhely címen. Férje fogorvos, 2 gyermeke orvos. 2008-ban Dr. Bugyi István emlékérem, 2012-ben Magyar Imre-emlékérem, 2024-ben Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült, szentesi kórház Kiváló Orvosa cím tulajdonosa. 2025-ben a Magyar Diabétesz Társaság a diabetes-gondozás terén végzett kiemelkedő munkája elismeréseként a Pro Aegrotis Díjat adományozta számára.
Halupa Eszter
