Egy kedves, bájos, mindig mosolygós szőke lányra emlékszem a Lipóti pékségből és kávézóból. Öt évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, és érdekelt, mi van vele. Mint kiderült, három éve Münchenben él, írt a Carrie és az Igazinő online magazinoknak, majd SoulCafé címmel elindította saját internetes oldalát egy hétfős kis csapattal, amit idővel önálló vállalkozásként szeretne működtetni. Az elmúlt évek az útkeresésről szóltak Dóri számára, de úgy érzi, megtalálta önmagát, és jó helyen van.
– Hogy kerültél Szentesről Münchenbe, és mi történt veled az elmúlt években?
– Egy kapcsolat miatt költöztem ki, amit végül külön utakon folytattunk, és magam miatt maradtam itt. Kaptam egy lehetőséget, és eldönthettem, hogy élek-e vele, vagy sem. Ez így tökéletesen alakult és szerencsés vagyok. Most, hogy már több mint három éve itt vagyok, azt gondolom, hogy bátor döntés volt. Hozzáteszem, hogy hétszer költöztem ez idő alatt, ami számomra a komfortzónám teljes elhagyását jelentette és sokszor fel akartam adni. Más az, amikor a közeledben van az édesanyád, a barátaid, a szeretteid, ha rossz napod van, csak átmész hozzájuk, és megöleled őket. Van miből töltekezz. Itt nincs ilyen, 900 kilométer a távolság. Van, akinek ez nem sok, nekem kemény időszak volt megtanulnom egyedül is jól lenni.
– Akkor az elmúlt három év az útkeresésedről szólt?
– Igen. Szerettem otthon lenni, jó munkahelyeim voltak, csodálatos barátaim, de valami mindig hiányzott. Valahogy sosem találtam a helyem. A Borosban végeztem, OKJ-s képzésekre jártam, de mindegyiket félbehagytam, mert nem az én utam volt. Itt kint jöttem rá, hogy önmagam számára igazán én magam hiányoztam. Az, amíg nem tanultam meg helyzetekre, emberekre nemet mondani, magamért kiállni, felelősséget vállalni a döntéseimért, felelősséget vállalni az életemért. Rengeteget kellett változnom, hogy megértsem azt, miért alakultak úgy a dolgaim ahogy, és tiszta lappal induljak önmagam felé. Ez hiányzott. Önmagamat megszeretni és önmagamat jól szeretni. Így már az sem volt kérdés, mit tanuljak.
– Hogyan találtál rá az írásra?
– Otthon is írtam évek óta, csak nem vállaltam senki előtt. A telefonomba jegyeztem le a gondolataimat. Itt kint, a harmadik költözésem után éreztem úgy, hogy annyira nyomják a lelkemet az érzések, rengeteg fájdalom gyűlt össze bennem, ki nem mondott szavak, hogy teleírtam egy füzetet, amiből rövidebb cikkek születtek. Éreztem, nem lehet, hogy ez csak ennyi. Elkezdtem kutatni, milyen online magazinok vannak, ahová olvasói levelet lehet küldeni, és őszintén, valójában rengeteg ilyen létezik. Elküldtem az egyik oldalnak, és felkészültem egy komment-cunamira, hogy majd szétszednek engem és az írásomat is és kiderült, hogy az olvasók szeretik a gondolataimat, ezt egyébként a mai napig nem fogom fel. Ez volt a Carrie magazin, ahol aztán felajánlották, hogy írjak nekik. Emlékszem, hogy óriási öröm volt számomra.
– Én is teljesen belemerültem az írásaidba. Számomra furcsa, hogy ennyire ki tudsz tárulkozni, én nem tudnám így kiadni magam. Mi volt a következő lépés?
– Eltelt egy év, és azt éreztem, hogy olyan jó lenne egy saját oldal, de azért ez nagy falatnak tűnt, és nekem nem volt tapasztalatom. Aztán rájöttem, hogy ehhez nem tapasztalat kell. Kellő kitartással és akaraterővel az ember bármire képes. Azért írok, mert szeretek írni, nekem ez terápia, és ha ezzel legalább egy embernek tudok adni valamit, már megérte, és én már boldog vagyok. Az édesanyám – aki nagyon nagy támaszom – mondta, hogy próbáljam meg, ne féljek. Megkerestem azokat az embereket, akik szimpatikusak voltak, akikhez a szívem – lelkem húzott, és kiválasztottam a csapatom tagjait. Ők egytől egyig csodálatos emberek, kitaláltuk a nevet, és mindent együtt alkottunk meg. Küzdünk egy nemesebb célért. Együtt.
– Mikor indultatok, és hányan írjátok a SoulCafé-t?
– Egy éve indultunk, és egyelőre heten vagyunk. Még gyerekcipőben jár az oldal, rengeteg munka és energia van benne. Most tartottunk egy három hónapos szünetet, mert azt vallom, hogy lehet és kell is folyamatosan beszélni a lelki dolgokról, hiszen a mindennapjaink szerves része, de minőségi írásokat és gondolatokat akkor lehet közvetíteni, ha mi is pihenünk egy kicsit. Most pedig újult erővel megyünk tovább június 1-től. Már készülnek az új írások, illetve elindul egy podcast sorozatunk is Marosán Angelika spirituális gyógyítóval, akivel a gyógyító technikákról és a csakrákról beszélgetünk majd. Próbálunk közösen olyat alkotni, ami azok számára is elfogadható, akik nem hisznek a spirituális dolgokban.
– Te tanultál vagy tanulsz írni?
– Nem. Soha. Amikor írok, maximálisan az érzéseimre hagyatkozok. Ha elmegyünk sétálni vagy túrázni a párommal, és jön egy gondolat, annak helyet adok, azonnal kiírom magamból, de borzasztóan kritikus vagyok magammal szemben, és ezt a környezetem tudja is. Egy cikket 200-szor is kijavítok, átolvasok és soha nem lesz igazán kész. Szeretek előre dolgozni, mert, ha bármi közbejön, akkor ne legyen kapkodás a vége, hogy nem készültem el. Az Igazinő magazinnál is helyet kapnak a gondolataim, de teljesen más hangvételű cikkeket írok, mint a SoulCafé-n, például novellákat. A főszerkesztő, Pechál Péter egy nagyon jó csapattal dolgozik együtt. Petiéknél megtanultam azt, hogyan fókuszáljak egy dologra, és azt hogyan bontsam ki. A semmiről is szeretek viszonylag hosszan írni. Úgyhogy ők segítenek, ami a fejlődésemet szolgálja, és végtelenül hálás is vagyok nekik ezért. Őszintén elmondják a véleményüket, és azt is, ha valamit másképp kellene csinálnom, így folyamatosan tanulok.
– Mi a cél a munkádban? Maradnak a cikkek, interjúk, vagy esetleg egy saját kötet ötlete is felmerült?
– Igen, tervben van egy zsebkönyv. Barátnőm javasolt egy technikát, olvassak könnyedén, ahol kinyílik a könyv, ott kezdjem el olvasni, és higgyem el, hogy pont azt fogom kapni azoktól a soroktól, amire épp akkor szükségem van. Ugyanez a szívem vágya. Írni egy olyan könyvet, amit ott nyitsz ki, ahol csak szeretnél, de biztos, hogy azt kapod, amire akkor épp a lelkednek szüksége van. Illetve egy jövőbeni terv, hogy a SoulCafé-hoz szeretnék táborokat szervezni, először gyerekeknek nyaranta és a későbbiekben felnőtteknek is, akik elvonulásra vágynak. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek olyan környezetben legyenek, ahol megtapasztalhatják és megérezhetik a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet és képesek legyenek játékosan, biztonságban, szeretetben fejlődni. Ez mindenkinek jó, a szülőnek is és a gyermeknek is.
– Nyolcévesen elképzelted az életedet, a házadat, a férjedet, két gyerekkel. Most 32 évesen hol tartasz? Egyáltalán, meg kell-e felelnünk ezeknek az álmoknak és elvárásoknak?
– Kicsi koromban nagy vágyam volt, hogy újságíró legyek, de végül nem abba az irányba mentem, most mégis az írás az életem. Azt gondolom, hogy az teljesen egészséges, amikor egy kisgyerek álmodozik, akkor még nem tudjuk, miről fog szólni a felnőtt lét. Terveket szövögetni fontos, sőt, felnőttként is az. Mindig kell, hogy legyen egy cél, ami visz előre. Most jó helyen vagyok és egyáltalán nem bánom, hogy nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy azt elképzeltem. Van egy csodálatos párom, aki nagyon nagy támaszom. Hisz bennem és támogat. Mindenkit arra buzdítanék, hogy legyen bátor, és merje követni az álmait, mert mindenki hivatott valami nagyszerűre.
Palicska Irén
