Bár kevés emlékem van róla, de tizenévesen is egy mindig mosolygós, kedves, segítőkész lányra emlékszem a középiskolai kollégiumból. Ő a Közgébe járt, én a HMG-be. Moró Mária, a szentesi kórház sebészeti osztályának ápolónője számos kitüntetést kapott az elmúlt években, az idén ismerték el 30 éves lelkiismeretes és kimagasló munkáját. Marcsival az egészségügyi pálya kihívásairól, az engedetlen betegekről és a pozitív hozzáállásról is beszélgettünk.
– Harminc éve dolgozol az egészségügyben, mennyire volt tudatos a választásod?
– Gyerekkoromban sokkal jobban érdekeltek a fák és a növények, csak anyukám azt mondta, hogy a mezőgazdaságból nem lehet megélni. Már mindenki beadta jelentkezését valahová, és maradt a szakmunkásképző otthon, Kunszentmártonban vagy a gimnázium. Mindig azt hallottam, hogy annál több eszem van, hogy szakmunkásképzőbe menjek, a továbbtanulást viszont nem biztos, hogy tudtuk volna finanszírozni, így jött az egészségügyi vonal. Szolnok és Szentes között kellett választanom, hogy miért Szentes mellett döntöttem, azt nem tudom, de nem bánom. Nagyon jó közösség volt a kollégiumban, rengeteg embert megismertem.
– Mikortól érezted vagy tudtad, hogy ez a te pályád, a te utad?
– Az érettségi után el kellett helyezkedni. A baleseti sebészetre szerettem volna menni, de a szentesi kórházban csak a belgyógyászaton volt hely. Az akkori főnővérrel nagyon jó viszonyban voltunk, és megkérdeztem, nincs-e véletlenül hely a sebészeten, így kerültem ide. Ennek már 30 éve. Egy idő után olyan területet választottam, amivel szeretek foglalkozni, ez a betegápolás. De nem 12 órát töltök egy bizonyos betegkörrel, hanem adott egy feladat, ami az én esetemben a sebkezelés, ez a nagy kihívás. Utána kellett járni, sokat kellett tanulni, saját magamat képeztem. Amikor 10-15 évvel ezelőtt elkezdtem a kezelést, még nem sok minden állt a rendelkezésünkre. Voltak porok és gézek, anginált kötszerekről is beszéltek, de az már valamilyen varázslatnak tűnt. És most eljutottunk odáig, hogy a kórházban az ezüstös kötéstől a vákuum kötésig mindent megpróbálunk alkalmazni. Holott nem mindig ez határozza meg, hogy a seb begyógyul-e vagy sem, hanem például a beteg hozzáállása vagy a társbetegségek. Az, hogy szakszerűen felteszek egy kötést, az egy dolog, de ha nincs ideális környezet, fertőzött a seb, a páciens nem tartja a diétáját, autoimmun vagy szívbeteg, a nagy feladat még nagyobb. Sajnálatos, hogy az elmúlt 10 évben a sebkezelésben nem nagyon tudott újat felmutatni senki, valami forradalmi találmánnyal kellene jelentkezni, ami mindezt felül tudja múlni.
– Ilyen kedves és mosolygós vagy a nap minden órájában?
– Nem mindig (és elneveti magát). Néha leszidom a beteget. Amikor már a harmincadik találkozás alkalmával mondom el ugyanazt, akkor elveszítem a türelmem. A múltkor az egyik betegem felesége említette, „Úgy fél magától a férjem, de szót fogad.” A dorgálás is a hétköznapok része, nem nekem tesznek szívességet, hanem saját maguknak. Magukat tiszteljék meg annyira, hogy oda figyeljenek arra, amit a másik mond az ő érdekükben, ez a legfontosabb. Van olyan páciens, aki együttműködik, szót fogad, és saját maga megtanulja feltenni a kötéseit, onnantól kezdve nagyon jól be lehet vonni őt és a hozzátartozót is. Van, akitől pedig sokkal többet várna az ember. Az egyik betegünk minden évben meglátogat bennünket az operációja évfordulóján, a másik szakácsként dolgozott, és reggelente frissen sütött kalácsot hozott az osztályra.
– Milyen a sebészeti osztály, és milyen a csapat?
– Tizennégyen dolgozunk nővérként, van egy főnővér, három műtősnő, és sajnos csak három orvos, ez nagyon kevés. Mindenki nagyobb városba szeretne menni, de ha valaki itt megtanulja az alapokat, bárhol megállja a helyét.
– Nálad ilyen nem merült fel? Akár a pályaelhagyás, akár, hogy más várost válassz?
– Lokálpatrióta vagyok. Annyi helyen laktam már, Karcagon születtem, Kunszentmártonban éltem, nem akarok elköltözni. A kollégiumi éveket is beszámítva 34 éve lakom Szentesen. Nem vagyok egy vándorló típus. A testvérem Németországban él, sokan úgy gondolják, hogy kint jobb az élet, én inkább azt mondanám, hogy más. Ha valaki hiányszakmában dolgozik, vagy jó diplomája van, akkor jól él, de az átlagembereknek ott is átlagos problémáik vannak.
– Egészségügyi dolgozóként mit tartasz a COVID-járványról, hogy állsz hozzá, és milyen volt a tavaszi időszak?
– A vírus létezik. Nagyobb járvány nem volt a spanyolnátha, azaz 1920 óta. Azzal tisztában vagyunk, hogyan terjed, de azzal nem, hogy milyen sebességgel. Vigyáznunk kell magunkra és egymásra is! Az influenza vírus is halálos áldozatokkal jár minden évben, de megdöbbentő volt látni a vuhani, olaszországi és spanyolországi videókat, ahogy a kórház előtt sorban álltak a mentők, és nem tudták elhelyezni a betegeket. Amikor három hónapra átkerültem a sürgősségire, ezek a képek éltek bennem.
– Féltél?
– Lelki gyakorlatot tartottam előtte, hogy mi lesz, ha ez bekövetkezik, hogy több mentő áll a kórház előtt a fuldokló betegekkel. Hála istennek ilyen súlyos eset nem volt, de többen jöttek be a sürgősségire lázasan, fulladva, akiknél végül nem igazolódott a COVID-fertőzés. Innentől kezdve nem tudod, hogy mennyire félj, mennyire lehetsz hibás a terjesztésében. A fertőzéstől magától nem félek, hiszen nap, mint nap olyan sebekkel foglalkozom, amelyektől én is bármikor megfertőződhetek. A sürgősségin eltöltött három hónap alatt olyan dolgokkal találkoztam, amivel korábban, a sebészeten nem. Ott intenzíven lecsapódott, hogy milyen lelki problémákat okoz a járvány, és ez megdöbbentett.
– Rendszeresen sportolsz. Ez jelenti a kikapcsolódást, így vezeted le a stresszt?
– Hat évvel ezelőtt jött be az életembe a sport, ami alkalmas a feszültség levezetésére. Így könnyebben fel tudja dolgozni az ember, ha valami nem úgy alakul az életében. Nagyon sokáig vékony voltam, és amikor 9 kiló felszaladt rám, elgondolkoztam, hogy ha így haladok, akkor ebből bajok lesznek. Fogyókúrára mindig alkalmatlan voltam, sportolni, erősödni szerettem volna. Két évig görkorcsolyáztam esténként a sötétben, és egyszer egy úthiba miatt röpültem egy nagyot, de örültem, hogy nem tört el se kezem, se lábam. Azután váltottam. Az egyik ismerősöm hallotta, hogy a TRX milyen jó mozgásforma, és megbeszéltük, hogy kipróbáljuk Locskai Jocó óráját. Az ismerősöm végül nem jött el, én viszont elmentem, megtetszett, és ott ragadtam. Új emberekkel ismerkedtem meg, akikkel aztán nagyon jó barátságokat kötöttünk, és egy egymást támogató közösség jött létre. Kiváló a hangulat és a társaság.
– Van valamilyen életfilozófiád, ami alapján éled az életed?
– A múlt héten nagyon fiatalon, 45 évesen meghalt az egyik kolléganőm. Ez megrázott és elgondolkodtatott. Nyitottnak kell lenni, megismerni új dolgokat, ez lehet színház, mozi, kirándulás. Nagyon sok fiatal bezárkózik, nincsenek barátaik, hobbijuk, nincs egy közösség, ahová tartozhatnak, és lassan kiégnek. Nem feltétlenül bulikba kell járni, de mindnyájunknak szüksége van egy olyan közösségre, ahol jól érezzük magunkat, elbeszélgethetünk a másikkal, tudunk segíteni és segítséget kérni, gyakorlatilag kiegészítjük egymás. Ez a legfontosabb.
Palicska Irén
