Közel 30 éve ért fel Európa csúcsára, és még ma is könnyek szöknek a szemébe, ha visszagondol arra a napra. Vincze Edit klub- és válogatott szinten is megízlelte a sikert: többszörös magyar bajnok, BEK-győztes és Európa-bajnok. A magyar női vízilabda első kontinens aranyérmének birtokosa, és bár néhány évvel később a világbajnoki aranyérmes csapatnak nem volt tagja, egy talán annál is nagyobb öröm érte az életben. Állandó rovatunk vendége Dr. Rébeli- Szabóné Vincze Edit, egykori úszó, vízilabdázó.
– Egy gyermek számára talán a legmeghatározóbb személyek közé tartozik az edző, aki elindítja a sport útján, megannyi élményhez és sikerhez juttatva őt ezzel. Számodra melyek a legmeghatározóbb élmények gyermekkorodból?
– Fantasztikus gyermekéveim voltak, amit Cseuz Lászlónak köszönhetek. Laci bácsi a főiskola elvégzése után jött vissza Szentesre. Már óvodás korunkban ő tanított bennünket. A Mátéffy utcai oviból mentünk, a Makay hídon le, egészen az uszodáig. Nyolcan lógtunk a biciklijén, úgy tolt bennünket. Az első óvodás úszóversenyem után figyelt fel rám Krám Lehel. Emlékszem anyukám is lent volt ezen a versenyen, ahol majdnem fél hosszal értem be a többiek előtt, de mégis sírva jöttem ki a vízből, mert azt hittem, tök utolsó lettem. Krám Lehel megkereste anyukámat és megkérdezte, hogy melyik iskolába fogok járni. Anyukám elárulta hová íratott, de Lehel már akkor tudta, sporttagozatra kell járnom, elintézte, hogy átvegyenek a Deákba.
Cseuz Laci bácsi fantasztikus személyiség volt, nemcsak mint úszóedző, hanem testnevelőként is. A versenysport mellett kenu- és kerékpártúrákra is elmentünk. Óriási tisztelet volt bennünk iránta. Nagyon megszerettette velem az úszást, és ez az utánpótlás-korú eredményeimen is látszott. Aztán jött a nagy törés, Laci bácsi abbahagyta az edzősködést és testnevelő tanár lett.
– Új kihívásokat keresve jött a képbe a vízilabda?
– Serdülő és ifi korcsoportban már nem tudtam olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Laci bácsi már nem edzett bennünket, de az uszodától egyszerűen nem tudtunk elszakadni. 1983 nyarán Huff Zsuzsa, Pengő Bözse és én – nem meglepő módon – az uszodában múlattuk az időnket, és a Képes Sportban olvastunk egy cikket arról, hogy Ördög Éva a Vasasnál női pólócsapatot indított. Kaptunk az alkalmon, és megkerestük Laci bácsit, hogy legyen az edzőnk. Nem vállalta, de azt tanácsolta, keressük meg Tóth Gyulát, aki egy nap gondolkodási idő után elvállalta a feladatot.
– Mennyire voltatok tisztában a vízilabda szabályaival, technikájával?
– Az első kétkapus edzés egy kabaréba is beleillett volna. Egy emberként kergettük a labdát. Azt hiszem, Gyula valami olyasmit mondott, hogy olyanok voltunk, mint a mérgezett egerek. Úszni tudtunk, de nem voltunk tisztában azzal, mi is a vízilabda, ám ez sehol nem volt másképp, ugyanis az országban mindenhol női úszókból alakultak vízilabda csapatok. Nagyon komoly edzések voltak. Felnőtt fejjel tanultuk meg a technikát, az alapokat.
– Emlékszel az első vízilabda-meccsedre?
– A Vásárhely ellen játszottunk itthon. Tömve volt az uszoda, mindenki a csodájára akart járni, hogy Szentesen női vízilabda csapat van. Gólokkal azonban nem kápráztattuk el a közönséget, mert ha jól emlékszem, talán 5 találat született azon a meccsen.
– ’84-ben már ki is írták a bajnokságot…
– Hat csapattal indult a pontvadászat. A Vízmű az első 3 évben bronzérmet szerzett, aztán a ’86-’87-es szezonban a csúcsra értünk, bajnokok lettünk. Az ezt követő években is rendre az élmezőnyben zártunk, ez egészen a pályafutásom végéig, 1997-ig így volt.
– Két év múlva már válogatott lettél, és még Konrád János kapitány vezénylete alatt két Eb ezüstöt nyertetek. Ezután jött az arany, már Tóth Gyulával…
– 1991, Athén. Lehet, hogy későn kezdtük a vízilabdát, de van a 10 ezer órás szabály, ami azt mondja, hogy bármihez is fogsz az életben, 10 ezer óra kell hozzá, hogy kiváló szintre érj. Én kiszámoltam, nekünk ez 8 évbe tellett. Az Eb előtti 2 hónapban több mint 30 meccset játszottunk az edzéseken felül. Ez hatalmas mennyiség, de nekünk nem számított, mert imádtuk. Szerelemből vízilabdáztunk. Nem is kaptunk fizetést, de ez senkit nem érdekelt. Mint minden Eb-n, itt is a hollandok jutottak a döntőbe, és azon a reggelen Gyula óriási lelkesítő beszédet mondott nekünk. Egyszerűen elhitette velünk, hogy nyerünk. Az egészet megtetézte, hogy amolyan zárszóként egy magnóról lejátszotta a Himnuszt.
– Két évvel később klubszinten is felértél Európa csúcsára, megnyertétek a BEK-et, az akkor már Hungerit Szentessel…
– Az sem volt egyszerű. Emlékszem a görögök ellen játszottunk idegenben a négyes döntőbe jutásért, és az összes bekkünk kipontozódott. Volt egy nagyon robosztus centerük. Hozzáteszem, talán az utolsó lehettem a képzeletbeli listán azok közül, akik ránézésre megálljt parancsolhattak ennek a hatalmas görög lánynak. Ám Gyula azt mondta, álljak be bekkelni. Kicsi voltam, de azt tudni kell, hogy én elég szemtelenül játszottam, mondhatnám úgy is, hogy egy kis genyó voltam. Addig csipkedtem, addig hergeltem, míg meg nem ütött víz felett, és azonnal ki is állították. Így jutottunk be a négyes döntőbe, amit egy sportdiplomáciai siker után Szentesen rendeztek és hazai közönség előtt nyertünk meg.
– 1994-ben a válogatott világbajnok lett, ám nem voltál a csapat tagja…
– Várandós voltam a fiammal, Tamással. A döntő napján a Csongrádi úton jöttem a város felé a Trabantunkkal, a rádióból hallgattam a meccset. Megálltam a régi buszmegállónál és a parkolóban szurkoltam végig az utolsó 2-3 percet. Egyáltalán nem sajnáltam, hogy nem lehetek ott.
– Van bármilyen hiányérzeted a karriered szempontjából?
– Azt sajnálom, hogy 1991-ben az Eb előtt nem sikerült megnyernünk a Perthben rendezett vb-t. Ott toronymagas esélyesek voltunk, bennünk volt a győzelem, ám „csak” a 4. helyen zártunk.
– Ma a Szentes Városi Úszó Clubban neveled a jövő úszógenerációját. Edzőként mi az ars poeticád?
– Próbálom azt a szemléletet átnyújtani a gyerekeknek, amit én is kaptam, de azt azért be kell látni, hogy mára ez nagy változásokon ment keresztül. Úgy gondolom szerencsés, hogy a már rutinosabb versenyzőink tudják, milyen lemondásokkal jár az, ha valaki sportoló. Örülök, hogy sokan közülük komolyan veszik az úszást, én pedig minden erőmmel próbálom hozzásegíteni őket a sikerekhez. Remélem, hogy egyszer majd ők is úgy tekintenek rám, ahogy én tekintek Cseuz Lászlóra, Krám Lehelre és Tóth Gyulára.
Sebők Tamás
