Szentesen, a Nagy Ferenc utcai fodrász KTSZ-ben kezdte a kozmetikus szakmát 1965-ben, tizenöt évvel később elsőként indította el „maszek” vállalkozását a városban. Mindig a legjobb szeretett volna lenni. Mesélt a kezdetekről, a szép bőr titkáról, és arról is, hogy 45 év után miért ragadott ismét festőecsetet. Nagyné Szabó Ili aranykoszorús kozmetikus mesterrel beszélgettünk.

– Nem mondom, hogy kislány korom óta kozmetikus szerettem volna lenni, mert eszem ágában sem volt, egyszer csak jött egy lehetőség. Megkérdezték, hogy lenne-e kedvem elvégezni az iskolát, de nagyon gyorsan kellett dönteni, mert másnap már Szegeden kezdődött az oktatás. Elméletet ott tanultam, gyakorlati oktatásban Szentesen, a fodrász KTSZ-ben rendkívüli – mai szemmel nézve inkább megmosolyogtató – körülmények között részesültem. Egy régi, államosított fodrászüzlet parányi kis helyiségében üzemeltünk, fenyőpadlóval, szenes kályhával, vödörrel ki-behordott vízzel és pottyantós WC-vel az udvaron. A gyantát rezsón melegítettük, „illata” belengte az utcát, füstölt és néha lángra kapott. Ma már elképzelhetetlen, hogyan lehetett ilyen körülmények között elsajátítani ezt a szakmát.

– Hol volt a fodrászüzlet?

– A Nagy Ferenc utcában. Az volt akkoriban a maszekok utcája, mellettünk fényképész, bőrdíszműves, órásmester. Én, mint az akkor fiatal, 19 éves lány naiv, befelé forduló, introvertált személyiség voltam. Sokat olvastam, irodalmi színpadra jártam, szavaltam, rajzoltam, és a főnöknőmnek köszönhetem, hogy megnyíltam. Itt volt lehetőségem arra, hogy emberekkel találkozzak, és tőle sajátítottam el, hogyan kell kommunikálni, kapcsolatot teremteni.

– Rögtön elvarázsolt ez a világ, vagy hosszabb folyamat volt, hogy kinyíltál, megismerted ezt a hivatást?  

– Jól éreztem magam. Nem mondom, hogy könnyű volt, fizikai értelemben sem. Megtanultam, hogy kell felsúrolni a fenyőpadlót, a tüzelőt sokszor a biciklimen toltam az akkori raktárból. Amikor olajkályhánk lett, az udvarra kaptunk egy nagy hordót, pumpával szivattyúztuk ki az olajat, és töltöttük fel a kályhát, ami soha nem melegített, csak büdös volt.

– Kik jártak akkoriban kozmetikushoz? Úri huncutságnak számított, vagy általános és elfogadott volt?

–A kozmetikai tankönyvünk elején – ha nem is szó szerint – az állt, hogy a szocializmusban a nő alapvető joga, hogy igénybe vegye ezt a szolgáltatást. Minden réteg megfordult nálunk, tanárok, orvosok, igazgatók, szakácsnők, takarítónők, ez az egy kozmetika működött Szentesen. Bejelentkezés egyáltalán nem volt, a vendégek sokszor 2-2,5 órát ücsörögve várakoztak. A főnöknőm egy év alatt szinte mindenre megtanított, és bízva bennem, három hétre elutazott Franciaországba. El nem tudom mondani azt a félelmet, amikor így a mélyvízbe dobott. Reggel 7-kor takarítás, munka, rövid ebédszünet, mire visszaértem, már hatan-heten álltak az üzlet előtt, és nem egyszer éjjel fél tizenegykor húztam le a redőnyt. Nem volt könnyű, de szakmailag és emberileg is kifejezetten hasznos időszak volt.

 

– Milyen kezeléseket, készítményeket használtatok?

– Amit a KTSZ-től kaptunk, úgynevezett grundmasszákat. Háromféle masszírozó krém és kétfajta pakolás volt, azokat kavargathattuk. Szerencse, hogy károsodás nélkül megúszták a vendégeim – ironizál Ili. – Ez mutatja, hogy nem sokat értek azok a krémek, mondjuk meg őszintén. Aztán bejöttek a különböző gépi eljárások, amiket napjainkban csúcsra járattak, de a kezet semmi nem pótolta. Ha az évek során kialakul valakiben, hogy az „ujjával lát”, és érzi az arc izmait, akkor mindenkit egyénre szabottan tud masszírozni. A csontosabb arcot finomabban, a ducibbat jobban át tudjuk fogni, átdolgozni. Ez olyan készséggé válik menet közben, hogy az ember ráteszi a kezét a vendégre, és rögtön tudja, mit kíván az arca, a bőre.

– Gondolom, ahogy belép, rögtön látod, hogy milyen a bőre, hiszen az mindent elárul, igaz?

– A kozmetika alfája és ómegája a bőrdiagnózis. A mai hatóanyagok már olyan mélyre jutnak és olyan sokrétűek, amelyek nemcsak a hámra hatnak, hanem egészen a kötőszövetig le tudnak hatolni. A kozmetikumok óriási tárháza áll a rendelkezésünkre. Csak annak a cégnek, amelyikkel én dolgozom, több mint 300 féle készítménye van. A bőrdiagnózis egy nagyítólámpa segítségével történik, mit látok, mit tapintok, azon kívül kikérdezem a vendéget, így áll össze a diagnózis. Én még Budapesten vizsgáztam. Abban az időszakban adták ki az új tankönyveket, a szerzők magasan kvalifikált vegyészmérnökök, kémikusok, biológusok, orvosok voltak. Az volt az igazi próbatétel, amikor ők kérték számon a tanultakat. Mostanában már sokat módosult a tananyag is, de biztos így kívánja az élet.

– Hogyan lettél maszek, és mik voltak a legfontosabb mérföldkövek a pályádon?

– 1972-ben mestervizsgáztam. Akkor még 12-féle kozmetikum elkészítésére kellett felkészülni. Kis tégelyekben, üvegcsékben grammra kimérve vittük összecsomagolva az alapanyagokat, és rezsón főzögettük. Ma már nem elvárás, hogy a kozmetikusok ismerjék az előállítás folyamatát. ’79-ben gondoltam egyet, hogy magánzó leszek. Kis Tarabantunkat kiűztük otthonából, és a férjemmel nekiálltunk a garázst kozmetikává alakítani. Ahogy nőtt a vendégkör, úgy terjeszkedtünk, kiütöttünk egy falat, majd később még egyet, így nyerte el mai méretét. Ma már tudom, teljesen ösztönösen építettem fel a saját márkámat, az Ili Kozmetikát, ma úgy nevezik, hogy brand. Hajtott a becsvágy. A Vakupress arc- és testkezelő gép alkalmazásával negyedik voltam az országban, a bőrcsiszológépet is az elsők között vásároltam. A szakmában, ha két cintányért összeütöttek, ott volt a helyem. Úgy éreztem, hogy az elsők között kell megjelenni az újdonságokkal. A haszon nagy hányadát visszaforgattam, de ehhez nagyon sokat kellett hirdetni, és főleg dolgozni. Az egyik testkezelés során a fóliába betekercselt vendégeknek pihenniük kellett egy órácskát. Tele volt az üzlet, még a bejárón, a napozóágyakban is feküdtek. Volt, hogy több tanulót is foglalkoztattam egyszerre, és több, mint 30 kolléganő tanulta itt a szakmát. Nagyon büszke vagyok rájuk. Szakmailag nyitottak, emberségből kiválóak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Mi a mozgatórugója a szakmának, mitől lesz valaki jó kozmetikus?

– Ma már nagyon magas szintre fejlődött a kozmetikai ipar. Minden évben Budapesten rendezték meg a kereskedők legnagyobb kiállítását, a Beauty Fórumot. Vagy tíz éve lehetett, hogy 200 cég kínálta a portékáját. Manapság nagy felelősség elköteleződni, és a sok jó közül kiválasztani a megfelelőt. 42 éve vagyok a magam gazdája. Ezalatt hat prémium cég anyagaival dolgoztam, mire megállapodtam. A jó anyag nem olcsó, így a vele elvégzett munka sem. Látva a csodálatos szalonokat, és felmérve a kisváros adta lehetőségeket, ezekhez képest én egy családias kozmetikát szerettem volna kialakítani, ahol a vendég szinte már otthon érzi magát. Elsősorban a tudás számít, a pontos diagnózis, a korszerű anyag és a vendégel való kapcsolat. Nem mi találtuk ki, de egy kicsit pszichológusok is vagyunk. Magas empátia nélkül ne válassza senki ezt a szakmát!

 – Mi a szép bőr titka? A kozmetikusom azt mondta, hogy – bár tudja, hogy maga ellen beszél – a krémek, az életmód, az étkezés és a mozgás sokat javíthat és ronthat is a helyzeten, de alapvetően a genetika határozza meg a bőrünk állapotát, milyenségét.

– Nagyon érdekes tapasztalataim vannak ennyi év után, és ugyanez a véleményem. Valóban sokat számít a genetika, az hogy valaki milyen bőrt örököl. Három testvérpár kísérte végig az életemet, így tudtam nyomon követni, mit jelent a genetika. A cigaretta, az alkohol, a túlzott napozás, a nagyvárosi lét, a kipufogógázok rettenetesen rombolják a bőrt. Azt szoktam mondani a vendégeimnek, és ez a vesszőparipám, hogy ha én már nem dolgozom, olyan kozmetikust válasszanak, aki a kezelést nagyon alapos előkészítéssel kezdi. A letisztítással, a radírozással, a vérbőség fokozásával beindítjuk a hajszálerek átjárhatóságát, a nyirokereket pedig rávesszük, hogy ürítsék a salakanyagot. Ma a felszívódást a csomagolóanyagok, a nanomolekulák biztosítják. A hova és a mennyi a tervezőkön múlik. Ma már minden hidratál csak a szaruréteg feláztatása, és a kötőszöveti rostok duzzasztása két különböző dolog.

– Valahol azt olvastam tőled, hogy olyan életutat jártál be, amit büszkén vállalsz.

– Ez így van. Ebben voltak rossz döntések, amiknek megfizettem az árát. Tanultam belőle, sőt megerősítette a hitemet abban, hogy jó úton járok.

– Sok minden fér az életedbe, festesz, verseket írsz és kézimunkázol. Ez hobbi, kikapcsolódás számodra?

– Mindkettő. A Jóistentől kaptam egy kis tehetséget, úgy érzem, el kell számolnom vele. 45 évig egyáltalán nem festettem, mert a kozmetikával együtt már nem fért bele az időmbe. Majd ennyi év után a padláson egy bőröndből előkerültek a régi kellékeim, ecsetek, kréták és a régi rajzaim. Kaptam egy újabb lehetőséget, a szépség utáni vágy, az önkifejezés újabb formáját, a magam örömére és mások bíztatására kezdtem ismét festeni. Az édesanyám úgy nevelt fel, hogy ha nem csinálunk semmit, az ördög fölírja a kéménybe. Soha nem ült ölbe tett kézzel, gyönyörűen kézimunkázott, ezt a mintát láttam egy életen át. Betöltöttem a 75. évemet. Elfogadom. Rendezgetem a dolgaim. Elámulok, mikor azt hallom, hogy idős ember hova siet? Hát, nem ráér? Egy versem zárósorait idézném:

„Maradjon utánunk valami, ami meg nem fogható,

egy történet, egy gondolat, mert remélni, s élni jó.”

 

Palicska Irén

Fotó: Vidovics Ferenc, Nagyné Szabó Ili archív

Kapcsolatfelvétel

Ha éppen nem vagyunk elérhetők, küldjön e-mailt!