Két évvel ezelőtt, pedagógusnap alkalmából kérdeztük meg olvasóinkat, hogy kire emlékeznek szívesen, ki az a tanár egyéniség, aki meghatározta pályájukat, életre szóló emlékeket és élményeket kaptak tőle az iskolában. Rengeteg szavazat érkezett Bartuczné Józsa Anikóra, a Boros Sámuel Technikum közgazdász-tanárára, aki rövid bemutatkozásában megemlítette édesanyját, Józsáné Jusztika nénit, a Petőfi Sándor Általános Iskola egykori tanítóját, mint példaképét. Így idén anya-lánya pedagógus párost választottunk a jeles nap alkalmából, hogy meséljenek a hivatásról, a példaképekről, arról, hogy milyen egy jó tanár, és mit tartanak fontosnak a pályán.

–  Anikó, édesanyád meghatározta a pályaválasztásod? Egyértelmű volt, hogy tanár leszel?

–  Igen, egyértelmű volt, tényleg az anyatejjel szívtam magamba mindent. Világéletemben tanító vagy tanár szerettem volna lenni. A pályaválasztásig más meg se fordult a fejemben. A Brusznyai, akkori Úttörő sétányon nőttem fel, a játszótéren volt egy kis táblám, a barátaimnak ellenőrzője, órákat tartottunk, becsöngettek, kicsöngettek, jegyet kaptak. Otthon azt láttam, hogy anyu szívét- lelkét beletette a tanításba. Amikor délután négy óra után hazaért, még nem volt vége a napnak, mindig vagdosott valamit, tervezett, fóliára írt, javított. Amellett, hogy ez egy szakma, kell hozzá nagyon sok lélek és szív, és ezt maximálisan beletette.  Bízom benne, hogy én is hasonlóan tudom a diákokat megfelelő irányba terelgetni, szeretettel és humorral.

–  Jusztika, az ön számára ki volt a példa, miért lett pedagógus?

–  Én is ide jártam a Közgébe, de tudtam, hogy soha nem akarok közgazdász lenni. Abban az időben, egy családban csak az egyik gyerek tudott továbbtanulni. A bátyám nagyon jól tanult, és biztos volt, hogy egyetemre megy. Azt mondták otthon, hogy nekem legyen egy szakma a kezemben. Aztán kiderült, hogy tanító szeretnék lenni. Előttem is volt példa, Vassné Valika. Édesanyám vigyázott bölcsőde helyett a kislányára, és így láttam, hogy Valika délután készül az órákra és javítja a dolgozatokat. A családban mi vagyunk az első generációs értelmiség, édesapám vasutasként dolgozott, édesanya otthon volt. Nagy szeretetben nőttünk fel, de arra nem volt lehetőségünk, hogy különórákra járjunk vagy anyuka kikérdezze a leckét. Emlékszem, hogy volt egy nagy rajztáblánk, arra édesapa minden egyes mértékegységet felírt, és az segített jó ideig. Először nem tudtam, hogy óvónő legyek vagy tanítónő, de mint ahogy említettem, Valika hatására megtetszett ez a pálya.

–  Két olyan albumot is hozott a beszélgetésre, melyeket negyedikben a gyerekektől kapott búcsúként tele rajzokkal, fényképekkel, visszaemlékezésekkel. Gondolom, otthon még tucatszám rejt hasonlókat a szekrény mélye. Hogy emlékszik vissza az elmúlt évtizedekre?

–  Csak jó emlékeim vannak, nagyon szerettem a tanítványaimat. Tíz éve vagyok nyugdíjas, épp akkor szűnt meg a Petőfi Sándor Általános Iskola. Azért nem volt olyan nehéz az elválás, mert nem kellett másik iskolába mennem, és más közösségben mindent elölről kezdenem. Pályám során az akkori igazgatóm kérésére egy pici kitérőt tettem: négy évig voltam városi úttörő elnök, négy évig pedig városi KISZ titkár. Rendezvényeket, farsangokat, versenyeket, táborokat, vetélkedőket, kulturális programokat szerveztünk. Nagyon sokrétű volt a feladat, sokat tanultam, határozottságot, szervezőkészséget, tervezést, melyek megfelelő képzést adtak az elkövetkezendő évekre. Viszont nagyon hiányzott a gyerekekkel való közvetlen napi kapcsolat, ezért mindent megtettem, hogy visszamehessek tanítani. Direkt napközis csoportot kértem, hogy amit elmulasztottam, azt tudjam pótolni. Pont akkor jött egy nagy változás, teljesen modernizálódott az egész oktatás, és ennek elsajátítására elkezdtünk tanfolyamokra járni. Ezek után még 37 évet tanítottam.

–  Anikó, te mikor kerültél a Borosba?

–   Közgazdászként kerültem ide 2001-ben. Ekkor még nem volt pedagógiai végzettségem, a GYES alatt szereztem meg a tanári diplomát. Azért is szeretem a közgazdász-tanári pályát, mert nagyon sokrétű, folyamatosan kell képezni magunkat. Szerencsés vagyok, mert néha ki tudtam tekinteni, több évet dolgoztam a versenyszférában, ami hasznos volt a tanítás szempontjából. Van osztályom is, ez nekem mindig hozzátartozott a tanári szakmához, mert jó tyúkanyóskodni, ha van egy közösség, amiért az ember még pluszban felelős, és tudja őket segíteni.

–  Jusztika, miért jó tanítani, mi a pálya és a hivatás szépsége?

–  Az, amikor a gyerekek lelkét is ápolja az ember, mert az anyagot mindenki át tudja adni, de az, hogy átérezzük a gyerek búját-baját, és azon segítsünk, ez a legszebb része a hivatásnak. Fontos, hogy oda merjen jönni, és tudja, hogy bizalommal fordulhat hozzám. Ebben nagy segítségemre volt a szülőkkel tartott bensőséges kapcsolat. Arra nagyon büszke voltam, amikor valaki negyedikben is napközis maradt – hiszen akkor ez még nem volt kötelező.  A mi napközinkben játék, tanulás, szórakozás is volt, és nem akartak hazamenni. Sok sikerélményben volt részem a pályám során, mert nagyon ügyes gyerekeim voltak, akik szívesen tanultak, magáért a tudásért. Azt sajnálom, hogy nem számoltam össze, hányan választották a pedagógusi pályát, de rengetegen. És fontos, hogy nem csak tanítunk, hanem az életre nevelünk, hogy legyen fellépése, kiállása, el tudja intézni a saját ügyeit, önálló legyen.

– Tartja a kapcsolatot a régi diákjaival?

– Ha most hazamegyek, sok-sok üzenet vár otthon a Facebookon. Hihetetlen, hogy jelentkeznek és beszámolnak mindenről, hogy diplomát kaptak, ledoktoráltak, férjhez mentek, gyerekük született. Rendszeresek az osztálytalálkozóink, meghívásokat kapok rendezvényeikre és a mindennapi életben is rendre találkozunk – sokszor véletlenül.

–  Anikó, neked mi jelenti a sikerélményt?

–  Én a mindennapokban élem meg a sikert, egy jól letanított óra után, amikor azt érzem, hogy a megfelelő tudásanyagot is átadtam, és jól is éreztük magunkat. Azt szeretném, hogy amikor elhagyják a termet, akkor vigyenek magukkal valamit.  Most például, ahogy visszajöttünk a digitális oktatásból, volt egy olyan osztályfőnöki óránk: körbe ültünk, és egy-egy szóval elindítottunk a gondolatokat, kinek mi jut eszébe arról, hogy „kapu” vagy „én”. Ez egy olyan óra volt, amikor azt éreztem, hogy mindenki több lett ezáltal. Megnyíltak, figyeltünk egymásra, sírtunk-nevettünk. Nem a múltban élem meg a sikert, azt már lezártam, próbálok inkább a holnapra koncentrálni. Én például nem annyira tartom a kapcsolatot a korábbi diákjaimmal, mint Anyu, de nagyon örülök, ha felkeresnek, rám írnak vagy like-olnak. Úgy érzem, hogy már megtettem, amit megtehettem, és léphetünk tovább.

–  Manapság mikor jut idő a gyerekek lelkére?  

–  A nap bármely pillanatában. Ma például érettségi betekintés volt, és nagyon szépen sikerültek a dolgozatok, 79 százalékos lett az egyik kolléganőmmel felkészített csoportunk érettségi átlaga. Ez a szakmai siker, amikor úgy adjuk át a tudást, hogy azzal a diák a későbbiekben boldogulni tud az életben. A másik pedig egy olyan láthatatlan figyelem és törődés, amit a diákok éreznek, és hosszútávon mi is visszakapunk belőle. Én középiskolában tanítok, ez nehéz időszak néhány gyerek életében. Úgy érzem, hogy nálam megkapják azt a fajta biztonságot, ami ebben a korban szükséges. Bármivel fordulhatnak hozzám, talán ez az egyik erősségem. Az, hogy osztályfőnök vagyok, legalább annyi energiát igényel, mint hogy szaktanár, de nagyon szeretem.

–  Mindebből kiderül, hogy nagyon fontos a tanár személye és személyisége.

– Lényeges még, hogy közösséggé váljanak, hiszen mindenfelől jönnek. Alsóban először óvodák szerint csoportosulnak, aztán ez nagyon gyorsan felbomlik, megismerik egymást és más barátot választanak. Mi elsőben egy napra, másodikban kettőre, harmadikban háromra, negyedikben pedig négy napra mentünk kirándulni, ez már hagyomány volt – meséli Jusztika.

–  Ez az elmúlt egy-másfél év azért nyomot hagyott mindenkiben. Hatalmas feszültségek lehetnek a gyerekekben, amit fel kell dolgozni. Anikó, neked milyen volt ez az időszak, hogy élted meg?

–  Nekem kihívás volt. Szeretem a technikai eszközöket, az nem jelentett gondot. Extra motivációra volt viszont szükség, hogy fenn tartsuk a diákok érdeklődésüket. Új technikákat kellett bevetni, hogy figyeljenek, és érdekesebbek legyünk, mint a körülöttük lévő netes játékok és filmek. Emellett fontos a következetesség, ami szintén elengedhetetlen a pedagógiában és a tanári pályán. Nagyon érdekes például – és elképzelhető, hogy a kollégák mosolyognak –, hogy a gyerekek még 17 évesen is gyűjtik a matricákat szorgalmi jegyért. Ha azt mondom, hogy matricás feladat van, akkor felcsillan szemük. Korábban volt egy Superman-es nyomdám, és akkor a Superman-eket gyűjtötték. Ha az ember megtalálja az utat a gyerekekhez, az már fél siker.

–  Én is részt vettem napi szinten az online oktatásban, a matematika, írás, olvasás tanításában, az egyik unokám ugyanis elsős Budapesten – folytatja Jusztika. Egy idő után bekapcsolódott az egyik osztálytársa is, és ZOOM-oltunk. A lányomék Pestről elküldték elektronikusan a tananyagot, készültem az órámra, előttem volt az iPad, és a telefonra lementettem a szómagyarázatokat, és aktívan kommunikáltunk. Leültem 9-kor, és ugyanúgy tanítottam, mintha iskolában lennénk, szünetet tartottunk: én kávét ittam, őket pedig addig tízóraiztak.

–  Kik voltak önök számára a meghatározó pedagógusok?

–  Nekem Kozma Istvánné volt olyan, akihez bármikor fordulhattunk a tananyag mellett minden gondunkkal-bajunkkal, vagy Forgó tanár úr, aki szigorú volt, de igazságos – mondja Jusztika.

–  Számomra sokat jelentett a gimnáziumi osztályfőnököm, Matkovics Ágnes, illetve Keserű Imre, Cseuz Laci bácsi, Sternné Márti vagy Vassné Valika, a tanító nénim példamutató emberi és szakmai munkája. Kell, hogy legyen az ember életében egy olyan tanár, akire felnéz, és megpróbálja utolérni vagy legalábbis lépést tartani vele.

Palicska Irén

Fotó: Vidovics Ferenc

 

Kapcsolatfelvétel

Ha éppen nem vagyunk elérhetők, küldjön e-mailt!