A Szentes Felsőpárti Református Egyházközség összeforrt a Gilicze névvel. Gilicze Antal volt az első lelkipásztor a családból a városrész 1914-ben felépült templomában. Fia, László édesapja halála után, 1944-ben vette át a tisztséget, majd szintén a fiúgyermek, András lett az egyházközség lelkésze 1987-ben. Felesége, Erzsike hajdúböszörményi lányként került a családba, és most férje mellett ő látja el a lelkipásztori feladatokat. Hogyan és miért választotta ezt a szolgálatot, milyen volt bekerülni a nagy hírű lelkész-dinasztiába, pünkösd üzenete mellett erről is beszélgettünk Gilicze Andrásné református lelkipásztorral.
– Egy kislány arról szokott álmodozni, hogy színésznő, orvos, esetleg állatorvos lesz. Azt ritkán mondja, hogy lelkész szeretne lenni. Milyen út vezetett ehhez a hivatáshoz, Isten szolgálatához?
– Igaza van, én sem erről álmodoztam. Majdnem eltalálta mind a kettőt. Hároméves alig múltam, amikor a szomszéd kislányt „megoperáltam” az árokparton, megkarcoltam a hasát, mert meg akartam gyógyítani. Később tanítani szerettem volna, mert nagyon jó tanáraim voltak, és olyan sokat akartam tudni, mint ők. Aztán, amikor autóvezetést tanultam, megkérdezte az oktató, hogy mi szeretnék lenni, és rávágtam, hogy polihisztor. Nagy vargabetűvel kerültem erre a területre. Eredetileg biológia-földrajz szakra készültem, de a ballagásom utáni napon meghalt az édesapám, és ez teljesen derékba törte a család életét. Édesanyámra maradt a gazdálkodás, egy húgom van, és át kellett írni a terveimet. Egy évig neki segítettem, aztán Hajdúböszörményben, a gyógyszertárban kaptam munkát, és levelezőn tanultam, majd öt évig dolgoztam. A barátaimmal elkezdtem járni a helyi gyülekezetbe, és akkor felerősödött bennem a tanítás iránti vágy. Amikor elvégeztem a teológiát, már házasok voltunk a férjemmel, és egymás után születtek a gyerekek. Én otthon voltam, de közben tudtam segíteni a férjemnek az ifjúsági munkában vagy a fiatal házasok körül. Aztán Szentesre kerültünk, és nem mentem vissza az egészségügybe, gyógyszertárba dolgozni, mert a legtávolabbi helyekre akartak elhelyezni. Befejeztem a teológiát, és elvégeztem a vallástanári szakot is. Ezek mellett mindig is érdekelt a misszió. Szerettem volna elmondani az embereknek, hogy nem muszáj szenvedélybetegnek, kishitűnek, önmarcangolónak lenni, lehet másként is élni az életüket, mert van hozzá segítség. Rájöttem, hogy a prevenció sokkal fontosabb, mint az utógondozás. Ha megelőzzük ezt a sok bajt, akkor nem lesz annyi szenvedélybeteg és lelkileg sérült ember. Néhány családdal együtt megalapítottuk az 595-ös Bethlen Gábor Cserkészcsapatot és a nőszövetséget Szentesen, mindenhol nagyon értékes embereket találtunk. Az a jó, amikor látom, hogy egymással törődnek, figyelemmel, odaadással, bátorítással fordulnak egymás felé. Zenekarunk és színjátszókörünk is volt, csak sajnos elmentek a fiatalok.
– A Szentes Felsőpárti Református Egyházközség egybeforrt a Gilicze névvel. Milyen volt bekerülni a nagy hírű lelkész-dinasztiába?
– Bevallom, féltem kicsit, pontosan a hagyományok miatt. Anyósom felmenői Zsoldosok, én pedig egyszerűbb családból származom. Apósom édesapja itt volt lelkész. A nagypapa szinte a szószéken halt meg, most lesz pünkösdkor az évfordulója. Ment volna fel prédikálni, rosszul lett, összeesett, és már nem tudták megmenteni. Agyvérzést kapott. Ez nagyon megrázta a gyülekezetet. Az apósom holland ösztöndíjas volt, majd a háború kirobbanásakor Németországban rekedt. De nem hiszem, hogy haza akart jönni Szentesre, a tragédia után a gyülekezet megkereste, és haza hívták. Komoly tudós-teológus ember volt, akinek a teológiai doktori dolgozata közel negyven évig feküdt az íróasztalfiókban, valamelyik hivatalban. Nyugdíjas korában átfésülte, beadta és megvédte. A családban vele a néprajz iránti érdeklődés például közös vonásunk. A másik nehézséget pedig az okozta, hogy Szentes nagyon zárkózott város. Máshol sokkal nyitottabbak és közvetlenebbek az emberek. Amikor idekerültem, elmentem néhány családlátogatásra, de csak a kapuban fogadtak, mert itt az volt a szokás. Hazajöttem, elsírtam magam, és mondtam a férjemnek, hogy menjünk el innen. Egy idő után meg kellett tanulnom, hogy ha ide küldött Isten, akkor ezeket az embereket kell megszeretnem. És persze hozzánk sem akartak bejönni, az ügyeiket is a kapuban szerették volna intézni, de én mindig behívtam őket. Szép lassan rászoktattuk őket, hogy a hivatalban beszéljünk meg mindent, egymásra figyelve, és idővel nagyon sokat változtak.
– Most mekkora és milyen összetételű a gyülekezet?
– Nagyon érezzük, hogy a saját gyerekeink kirepültek, mert amíg itthon voltak, addig a barátaik, az ifjúsági kör másabb volt. Rajtuk keresztül könnyebben meg lehetett szólítani a fiatalokat. Akár a színjátszó kör, akár a zenekar, cserkészet kicsit hozzájuk is kapcsolódott. És nagy szívfájdalmam, hogy nincs ifjúsági gyülekezet, csak nyáron, Mátraházán, a táborokban jövünk össze 50-60 fővel. A gyerekeknek pedig napközis tábort szoktunk szervezni. Az egyik gyülekezeti tagunk írja, hogy ki van ott az istentiszteleten. Nem azért, amiért 50 évvel ezelőtt, hanem azért, mert akkor látja, hogy Józsi bácsi már az ötödik vasárnapon nem jött el, és rátelefonálunk, hogy mi történt vele? Kialakult az istentisztelet után egy beszélgetős kör is. Egy időben próbáltuk, hogy behívjuk őket, hogy teázzanak, kávézzanak velünk, mert Hollandiában is ezt láttuk, a férjem egy évig holland ösztöndíjas volt. Ott leülnek egy szelet sütemény és kávé mellett, elbeszélgetnek, de Szentesen ezt nem lehetett megvalósítani, pedig nagyon igyekeztem. Viszont a templom előtt maradnak, és ott beszélgetnek. Szociálisan is érzékeny a gyülekezet, kapcsolatban állunk az élelmiszerbankkal, házi gondozó szolgálatunk is működik. A rendszeres napi munkánk a látogatás, a lelki gondozás,hitoktatás, bibliaóra, munkatársi áhítat, keresztelői előkészítő, tegnap délután jegyesoktatás volt, szombaton már esküvő, minden hétvégére keresztelőt ütemeztünk. Én hiszem, hogy aki születésnapot adott az egyháznak, az gondoskodik a megmaradásáról. Most pedig egy újabb örömhír, hogy egy pályázatnak köszönhetően református bölcsőde épül Szentesen. A férjem nagyapja óvodáról gondoskodott a felsőpártiaknak, mi pedig bölcsődéről.
A Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítvány és a Szentes-Felsőpárti Református Gyülekezet május 20-án kilencven ajándékcsomaggal érkezett a Dr. Bugyi István Kórházba, hogy köszönetüket fejezzék ki a Covid ellen védekező egészségügyi dolgozóknak.
– András fiuk viszi tovább a családban a lelkészi hivatást, Réka a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője. Róluk tudok, de van még gyermekük?
– Igen, Annamari angol-holland szakon végzett, a Kossuth egyetemen tanított, utána egy angol cégnél helyezkedett el. Hol Atlantában volt kiküldetésen, hol Kanadában, hol a Fülöp-szigeteken, de egyszer csak azt mondta, hogy nem csinálja tovább, mert nem tudják már motiválni. Most egy keresztény könyvfordító csoportnál lektorál. A fiunk Írországban él, adventben volt a beiktatása, nagy szomorúságunk, hogy nem tudtunk hozzájuk kimenni.
– Melyik a legkedvesebb egyházi ünnepe?
– Mindegyiknek megvan a maga szépsége és fontossága. A meghittség, a meleg hangulat, amit a karácsony áraszt, és amit az emberek még ma is képesek megélni, olyan csodálatosan szép és vissza nem adható. A húsvét, a feltámadás örömhírével. Pünkösd a keresztény egyház születésének a napja, és ugyan megvannak a zsidó gyökerei, de mégiscsak az a legnagyobb dolog, hogy létrejött a keresztény egyház. Ez nagyon fontos a számunkra és az is, hogy a tanítványok akkor tapasztalhatták meg a Szentlélek erejét, hogy ha Isten jelen van köztük, és munkálkodik általuk, annak csodálatos hatása van.
– Olyan sok mindennel foglalkozik a lelkipásztori tevékenysége kapcsán, van-e szabadideje, és ha igen, mivel tölti?
– Én mindent lelkesedéssel és teljes odaadással csinálok, mint aki az Úrnak teszi. Feltölt, mert a fizikai munka eredményében és a lelkiben is tudok gyönyörködni. Mindig öröm, ha tovább tudom adni, amit Istentől kaptam.
Palicska Irén
Fotó: Vidovics Ferenc
