Szentes Város Díszpolgárát, a 90 esztendős Abonyi Sándort köszöntötte Szabó Zoltán Ferenc polgármester és a helyi média január 7-én Sáfrán Mihály utcai otthonában. Az ünnepségen előkerültek a legendáriumból az elmúlt évtizedek történetei, amit három gyermeke és hat unokája is mindig szívesen hallgat. Sanyi bácsi 1944-ben, a II. világháború következményei elől menekült családjával Nagyváradról Szentesre, a nagyszülői házban nőtt fel, és a zöldség nagykereskedelemben dolgozott. A mai napig igen aktív, mint mondta, ebben nagy szerepe van annak, hogy majdnem 30 évig futballozott.
Ahogy beléptünk házba, az ünnepelt büszkén mutatott körbe, itt bizony mindent ő tart rendben, főz, mos, takarít, vasal, a kertet is ápolja, sétál, így tartja karban magát. Mint mesélte, nem érzi a korát, hogy öreg lenne, és valóban, vagy húsz évet letagadhatna. – Itt tisztaság és rend van, bár mind a két kezem rokkant, három évet voltam kényszermunka-táborban. Az egy jó hely volt, de akkor az volt a divat, gyerekek! Megbocsájtottuk. Nem átkozódok, ez volt és kész. Sokan átélték – mondta Sanyi bácsi, akinek Szabó Zoltán Ferenc átadta Orbán Viktor miniszterelnök emléklapját és egy üveg bort, aminek nagyon megörült, hiszen értékeli a minőséget, és azt vallja, mindenből egy kicsi: pici pálinka, pici bor. A család 19 tagú, el sem férnek már a lakásban egyszerre, de másik házat már nem építek, jegyzi meg viccesen.
Nagyváradról Szentesre a világháború elől
Abonyi Sándor 1930. szeptember 16-án született. Három éves korára is pontosan emlékszik. Eldöntötte, hogy a télen elkezdi írni a visszaemlékezéseit az életéről. – Alig volt három munkahelyem, mert nem voltam egy vándorló ember, és az életem nagyobb részét a zöldség – nagykereskedelemben töltöttem. Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhattam, amit szerettem és úgy gondolom, hogy értettem is hozzá – kezdi a beszélgetést. A gimnáziumot Nagyváradon kezdte, de jött a II. világháború, és hazaköltözött a család. – 1944-ben otthagytuk a lakásunkat, és elmenekültünk a háború következményei elől a nagyszüleimhez, Szentesre. Édesanyám szentesi, édesapám nagymajláti volt. Itt folytattuk az életünket. Minden igyekezetünk megvolt, hogy érvényesülni, dolgozni kell, keményen, becsületesen, tisztességesen. Négyen vagyunk testvérek, egyik húgom meghalt, de még hárman élünk – mesélte Sanyi bácsi, aki a Horváth Mihály Gimnáziumba járt, de sajnos nem tudta befejezni, mert a harmadik osztály után az igazgató kiírt egy névsort a hirdetőtáblára, hogy kik nem végezhetik tanulmányaikat az intézményben. – Nem voltam kitűnő tanuló, csak közepes. Anyám bement, és megkérdezte, hogy miért van ez? Azt mondta az igazgató úr – és egy papírt mutatott a városi pártbizottságtól -, hogy az osztályidegen szülők gyermekeit a jövő társadalma nem kívánja vezetői pozícióba. Nem voltam megijedve, kereskedő inas lettem, megszereztem a szakképesítést, és még számtalan felsőfokú képesítést, amit a szakmám kívánt. Nagyon sokat tanultam és dolgoztam, és minden lépésemre odafigyeltem. Hiszem, hogy nem sok ellenségem volt, mert senkit nem bántottam, csak segítettem azokon, akik olyat tettek, amit nem lett volna szabad, és ez a jóindulatú közeledés sok embernek megváltoztatta a magatartását – mondta.
„100-nak a fele 25, és marad 2”
Berczeli Bálint fűszer – és vegyeskereskedésében kezdett dolgozni. Akkor még csak kis üzletek működtek a városban. Eisler volt a legnagyobb a görög katolikus templom mellett, de a többi 2-3 személyes volt. – Ott tanultam Berczelinél, és azt kérdeztem egyszer, fél év munka után, hogy mikor érzem majd, hogy kereskedő vagyok? „Ide figyelj fiam, akkor leszel igazán kereskedő, amikor pontosan tudod, hogy 100-nak a fele 25, és marad 2.” Egy szót sem értettem ebből, persze aztán az életem során ez sokszor eszembe jutott – elevenítette fel a régi emléket. Elmesélt még egy kedves történetet, amely a KZR-hez köti. A 80-as évek elején, talán 1981 vagy ’82 májusában a paradicsom ára 100 forint volt, így érte meg a termelőknek. A nagybani piacra viszont hatalmas mennyiségű és rossz minőségű paradicsom került, a piac bedugult, a paradicsom ára leesett 20 forintra. – Én azonban tartottam a 90 forintos árat, és beraktam 13 ezer rekesszel a hűtőházba. Kijött Miklós – Csikai úr – és megkérdezte, hogy miért akarom tönkretenni a termelést. Azt válaszoltam, hogy a piac akarja tönkre tenni, és én nem engedem. Két héten belül kikoplaltattam az egész országot, már mindenki paradicsomot keresett. Egyszer csak felhívtak a miskolci Zöldérttől, hogy kellene nekik napi 1000 rekesz, mennyiért adom. Neked 90 forint, mondtam. „Meg vagy őrülve?!” felelte, és letette a telefont. Nem telt bele 2-3 óra, és újra hívtak, hogy mikor tudom szállítani. A 13 ezer rekesz paradicsomot 92 forintos átlagáron adtam el. A cégnek semmi haszna nem volt, a termelők érdekében tettem, amiért megdolgoztak.
Foci, evezés, haverok
Sanyi bácsi fiatal kora óta nagyon szereti a focit. Amikor Nagyváradon laktak, a NAC-ban volt ifista, ami akkor az NB I. első helyén állt, és csodálatos mérkőzéseket rendeztek, mint mondja, ezeket soha nem tudja elfelejteni. Aztán a háború Szentesre sodorta, lementek az öccsével a pályára, és befutottak az ifi csapatban. – Volt adottságunk, csak nem tudtam az edzésekre járni. Abban az időszakban arra kellett törekednem, hogy kenyeret keressek a családnak, mert éhen haltunk volna. A munka volt az első, és a II.-ben fociztam, amit Janó Gyurka bácsi csak úgy hívott, hogy a híres Kék nyíl. A Tiszát is imádtam. Dr. Czap Karcsi, a körzeti orvos, Szemerédi Bandi, az egykori Petőfi iskola igazgatója, meg én voltunk evezős társak. Volt egy kétpárevezős és egy egypárevezős szkiff, és így hárman mindig oda mentünk, ahová akartunk. Gyönyörű napokat, hétvégéket töltöttünk el örömmel. Leeveztünk Mindszentre, megebédeltünk a Halászcsárdában, fürödtünk, kifeküdtünk a partra, aztán hazamentünk. Volt, hogy vittünk barátnőket is, szívesen jöttek velünk, tisztességes gyerekek voltunk, nem piáltunk és tiszteltük a női nemet – mesélte Abonyi Sándor.
Unokái számára a nagypapa a legnagyobb inspiráció
Nagy öröme a családja, hat unokája közül az egyik most kapta meg a diplomáját a Pécsi Tudományegyetemen, a másik a Morgan Stanley befektetési bank alkalmazottja Londonban. Hozzátette, a többiekre is nagyon büszke, örül a sikereiknek. Lánya, Csilla elárulta, édesapja legnagyobb problémája, hogy most nem járhat a melegfürdőbe, mert ott találkozott a haverokkal, meg a csajokkal. Minden nap jógázik, hajnalban a kertben ülve végzi a gyakorlatait. Szereti mesélni a régi történeteket, unokái számára a legnagyobb inspiráció, mert fantasztikus, mennyire képben van, elképesztő mennyiségű információ van a fejében és nagyon jó a humora. Sanyi bácsinak a jövőre vonatkozóan nincsenek nagy tervei. Betöltötte a 90-et, most már a 100-at szeretné elérni. Csaba fia mondta is neki: „Vigyázz magadra, hogy a városban te legyél a legidősebb ember.”
Palicska Irén
Fotó: Vidovics Ferenc
