A feledhetetlen sportpillanatokat felelevenítő rovatunkban ezúttal a futballpályára látogatunk és városunk egyik legkiemelkedőbb eredményekkel rendelkező labdarúgóját kértem, hogy idézze fel pályafutásának emlékezetes eseményeit. NB I-es és NB II-es bajnoki cím mellett egy Magyar Kupa ezüstérmet is nyert, játszott a Kispest Honvéd, a Szombathelyi Haladás és az MTK-Hungária csapatában is, sőt az akkor regnáló szövetségi kapitány érdeklődését is felkeltette. Az Örök pillanatok vendége: Némethy László.
A vérrel-verejtékkel kivívott győzelem
– Egy Haladás – Dunaferr kupameccs volt 2001-ben. Nem mondhatnám, hogy hatalmas esélyekkel vágtunk neki ennek az összecsapásnak, a Dunaújváros ugyanis a regnáló bajnok volt. Hazai pályán mégis 2-0-ra tudtunk nyerni. Azt meg kell említenünk, hogy ez egy kegyetlenül erős Dunaferr volt Tököli Attilával, Zavadszky Gáborral vagy Petry Zsolttal a kapuban. Ez a meccs örök emlék lesz számomra, mert abban az évben nem sokan verték meg a Dunaferrt. A játék jól ment, sikerült gólpasszt is adnom, ennek köszönhetően figyelt fel rám Egervári Sándor, aki akkor az Újvárosiak edzője volt, és következő évben hívott is az MTK-hoz. Én pedig mentem.
Amikor a padlóra kerültem
– Itt egyértelműen a sérülésemet mondanám. A 2002-2003-as szezonban legjobb formámban voltam. Odakerültem az MTK-hoz, aláírtam életem szerződését, óriási nevekkel futballozhattam együtt, és bajnokok lettünk. Azonban csak fél évet tudtam játszani, mert egy Debrecen – MTK meccsen lesérültem. A középpályán játszottam, és Sándor Tamás hozta velem szemben a labdát, csinált egy cselt, én pedig értelemszerűen próbáltam megakadályozni, hogy átrágja magát rajtam. A pálya nagyon csúszós mély talajú volt és rosszul léptem. Éreztem, hogy valami nincs rendben, megbicsaklott a térdem, de kicsit felelőtlen voltam, mert nem szóltam, hogy megsérültem. Tudod, ez egy olyan időszak volt, amikor a hatalmas munkának meglett a gyümölcse. Beverekedtem magam a kezdőcsapatba, azt gondoltam, hogy végig tudom játszani ezt a meccset. A fájdalom azonban nem múlt el napokkal később sem, sőt felerősödött. Így indult ez a műtétekkel teli időszak, aminek az lett a vége, hogy 2005-ben visszavonultam.
Amikor nem tudtam hibázni
– Amikor a Haladáshoz kerültem, a 2000-2001-es szezonban megnyertük az NB II-es bajnoki címet. Ekkor még nehezen indult be a dolog, ám, ha egy üzlet beindul… Az NB I-ben eltöltött első félévem kiválóan sikerült. Minden meccsen végig játszottam, meghatározó ember lettem, védekező középpályásként két gólt szereztem. Nagyon ment a játék. A Fradi-ikon, Vincze Géza volt az edzőnk. Ebben az esztendőben ért az a megtiszteltetés is, hogy Gellei Imrével, az akkori szövetségi kapitánnyal is beszéltünk arról, hogy behívót kapok egy bő keretbe, de utána a sérülés sajnos ennek is pontot tett a végére.
Amikor eluralkodott rajtam a düh, a pulzus az egekben
– Engedelmetekkel ezt a két pontot egy eseményhez kötném. Igazából sosem voltam indulatos játékos. A pályafutásom alatt egy piros lapot kaptam egy visszarúgásért még a Honvédban. Hozzáteszem, akkor teljesen jogosan állítottak ki. Viszont olyan mérkőzésem volt, ami egy végletekig kiélezett idegőrlő találkozó volt, és sajnos nagyon dühös voltam utána. Győrben játszottuk a Haladás-Újpest Magyar Kupa döntőt. Telt ház volt (8000 néző), rengeteg szombathelyi szurkolóval. Ilyen szempontból életem egyik legemlékezetesebb mérkőzése A rendes játékidő 1-1-el zárult, és nagyon úgy tűnt, hogy a hosszabbítás sem tud dönteni, ám a 11-esekre már nem kerülhetett sor. A 120. percben ugyanis rúgott egy gólt az Újpest. Mondjuk úgy, hogy abban a pillanatban eléggé ideges voltam.
A megtisztelő találkozás
– Itt nem sokat kell gondolkoznom. Amikor odakerültem Kispestre, tátott szájjal mentem az öltözőbe, az edzésekre, hiszen minden alkalommal egy legendába botlott az ember. Az öltözőben válogatott játékosok, vagy több száz NB I-es mérkőzést megélt labdarúgó készült. És ott volt a legenda. A Puskás Öcsi bácsival való találkozásokat sosem fogom elfelejteni. Többször nyílt alkalmunk csapatszinten is együtt ebédelni, vagy vacsorázni vele, számtalanszor lejött hozzánk az öltözőbe, de hál’istennek személyesen is többször tudtam vele beszélni. Akkor még nem is igazán éreztem ezt akkora dolognak, mint most, idősebb fejjel. Azt a pillanatot nehéz elfelejteni, amikor egy bajnoki előtt gyanútlanul melegít a csapat, majd egyszer csak lekapcsolták a zenét és a közönség állva tapsolt. Így fogadták a minden hazai meccsre kilátogató Öcsi bácsit.
Emlékszem, egyszer a Videoton ellen játszottunk otthon. Komora Imre volt az edzőnk, aki egy igazi egyéniség volt, nagyhangú és karakteres jellem. Úgy féltünk tőle, hogy nem mertünk ránézni. A szünetben vezetett a Fehérvár 1-0-ra, Imre bácsi pedig torkaszakadtából üvöltött velünk az öltözőben. Egyszer csak kopogás nélkül kinyílt az ajtó és belépett Öcsi bácsi. Neki akkora tekintélye volt, hogy még Imre bácsi is elhallgatott, leült a kis székébe és mindenki Öcsi bácsira figyelt, aki a maga sajátos a stílusával próbált erőt verni belénk, közben toporzékolt. Ha megnyúznak sem fog eszembe jutni, hogy mi lett annak a meccsnek a végeredménye, de ezek a pillanatok örökké a szívemben fognak élni.
Sebők Tamás
