Mentőápoló és szolgálatvezető, negyvenszeres véradó. 1954-től 1991-ig 37 évet töltött a mentőknél. Azok a kollégái, akikkel együtt dolgozott, már nem élnek. A 89 éves Nagy János nyolc osztályt végzett, de mint mondja, soha nem az iskolái, hanem mindig a munkája alapján értékelték. Sok élmény, emlék, felidéznivaló van a tarsolyában, büszkén mutatta meg kitüntetéseit és mesélt lapunknak életéről, munkájáról.

Nagy János 1931-ben született, kisgyermekkorát Eperjesen töltötte, 80 éve él Szentesen. Nyolc osztályt végzett, de mindig a munkája alapján értékelték. Feleségét elveszítette, egy lánya van, aki Budapesten lakik. Általános asszisztensi és ápolói oklevelet szerzett. Büszkén mutatja, milyen elismeréseket és kitüntetéseket kapott. A Magyar Népköztársaság Kiváló Dolgozója, főigazgatói dicséret az Országos Mentőszolgálattól, elismerés az 1970-es Tiszavölgyi árvízvédekezésnél tanúsított helytállásáért. János bácsi rendszeres véradó is volt, 40 alkalommal nyújtotta karját, ezért is kitüntették.

 

Volt, aki azt se tudta, hol van az emberi szív

Az Országos Mentőszolgálat életre hívása előtt még az úgynevezett VÖME-hez, azaz a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületéhez került, amelynek tiszteletbeli elnöke volt Bugyi tanár úr. – Én vagyok az utolsó „mohikán” a mentőállomás régi dolgozói közül, aki még él. A hidegháború alatt az egész országban légoltalmi oktatás folyt, szentesi viszonylatban is volt egy egészségügyi és egy légoltalmi részleg.  A tematika azt is tartalmazta, hogy légósoknak az előadások után gyakorló betegszállítást kellett végezniük a mentőkocsikban. A feladatot a tisztiorvos átadta a szentesi mentőállomásnak, a vezető pedig engem jelölt ki, hogy oktassak több mint 30 embert. 1962-ben az újraélesztési is gyakoroltattuk. Ez persze nagyon sokat változott azóta. Volt sikeres és sikertelen újraélesztés is, ez ilyen munka volt. Akadt olyan jelentkező is, aki azt se tudta, hol található a szív, tehát az emberi szervezet felépítését, anatómiát is tanítani kellett nekik. Én soha nem azt mondtam, hogy előadást tartok, hanem tájékoztatom az embereket. A tanácsházán volt régen a légoltalmi parancsnokság, a parancsnok pedig többször eljött ellenőrizni a munkánkat, hogy mit adunk elő – idézte fel emlékeit Nagy János.

36 óra szolgálatban, 1 forintos túlóradíj

A szentesi mentőállomás nagyon nagy körzetet látott el, 7 szülőotthon tartozott hozzájuk, a szülő nők legalább 20 százalékát kórházba küldték, őket szállították. – Ha nem tetszett a szülő nő, akkor is elküldték, de mindig megoldottuk. Tiszakürt, Öcsöd, Kunszentmárton, Szelevény, Csépa, Mindszent, Szegvár mind hozzánk tartozott, és egy mentőnk volt. Tetszik tudni milyen kocsi? A II. világháborúból visszamaradt, amiben még nem is kilométeróra volt, hanem mérföldet mért – meséli János bácsi. Akkoriban még nem volt egészségbiztosítás, és fizetni kellett az ellátás költségét. A szülő nő 50 százalékot, a tüdőbeteg 33 százalékot fizetett, sok csekket adtak ki és sok pénzt összeszedtek. – 24 órás szolgálatban dolgoztunk, és utána 24 óra szabad volt. De emlékszem, hogy a 24 órás műszak után még mentünk a repülőtérre mozgóőrségbe, 36 óráztunk. Havonta 360 órát dolgoztunk, a 210 órán felül pedig 1 forintos óradíj járt. Abban az időben még kétszer kaptunk fizetést, 2-án és 17-én, az első fizetésem 680 forintot volt. Alig jelentkeztek hozzánk, mert 800 forintért senki nem jött mentősnek, az építőiparban például sokkal jobban fizettek – mondja a volt mentőápoló.

Amikor a fegyveres orosz katona is megenyhül

Történetekből sincs hiány, néhányat meg is osztott lapunkkal Nagy János. – 1956-ban már két kocsija volt a mentőszolgálatnak, amin két ápoló és két gépkocsivezető szolgált. Egyszer Szolnokról riasztották a mentőket Rákóczifalvára, de az oroszok nem engedték ki a városból őket, és akkor Debrecenen keresztül hívták a szentesi mentőket, mi pedig elhoztuk a szülő nőt. Amikor már Szentesen voltak az orosz katonák, egy Kajánújfaluból érkezett híváshoz vonultunk ki, és a gyalogsorompónál megállítottak minket. Akkor még nem volt a mentőkocsin kék lámpa, csak a vörös kereszt és a vörös zászló, ez volt a megkülönböztető jelzés. Vissza akartak küldeni, mondták, hogy Davaj, Davaj! Megmutattam a katonának a mentőautót, a mentőládát, a hordágyat, de így se engedett tovább. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Senkit se hívhattunk segítségül, a kollégám tovább akart menni, de feltartóztattam, mert a géppisztolyos katona lelőtt volna minket. Ismertem néhány szót németül, oroszul és latinul is, és eszembe jutott egy pikáns orosz nótából, hogy bárisnya (nő, asszony). Mondtam a katonának, és el is engedett minket – elevenítette fel az emlékezetes történetet János bácsi.

Lovaskocsival a tanyasi szülésre

A volt mentőápoló 108 szülést vezetett le a 37 év alatt, akár esőben, akár fagyban, jégben. Volt olyan asszony, akinek három gyermeke is a segítségével jött a világra, egy a Zsoldos majorban, egy a lovaskocsin, egy pedig a Len utca 53. szám alatt. János bácsi memóriáját még én is megcsodálom, hiszen ennyi év távlatából is tökéletesen emlékszik a címekre. Volt két ikerszülése is, kint a tanyán. – Kaptuk a hívást, hogy Nagytőkén az iskola mellé hozzák ki a szülő nőt. Vártunk, vártunk, egyszer csak meglátjuk, hogy jön a kocsi, de nem hozta a nőt. Átültem a lovaskocsira, bementünk a tanyába, az asszony se tudta, hogy ikrei lesznek. Megszületett az első, aztán újra jöttek a fájások. „Megint szül?”kérdeztem. „Igen, megint jön egy baba!”, mondta a kismama. Nagyon hideg volt, és megkértem a férjét, aki kovács volt a TSZ-ben, hogy melegítsen vizet, amit literes üvegekbe töltöttünk, és az melegítette a babákat, úgy hoztuk be őket a kórházba. Nagyon sokat segítettünk, de nem voltunk hősök, csak végeztük a feladatunkat.

Palicska Irén

Kapcsolatfelvétel

Ha éppen nem vagyunk elérhetők, küldjön e-mailt!

Not readable? Change text. captcha txt